A naccsága általában este, a kádban ülve mesélget az oviról.
- Anya, Ádámmal motoroztunk. Ádámmal kocsiztunk. És nem vesztünk össze, egyáltalán!
- Annával is játszottunk. Fehér Annával. Azért fehér, mert fehér a ruhája. A másik Annának csatja van. Csatos. Mellettem ült és mondta, hogy egyél! Egyél!
- Dia nem játszott velem. Azt mondta: Nem játszom veled.
- A sírós kislány ma is sírt. Sírdogáltunk, mert sírdogált.
- Nagyon szeretem Anett nénit. Megint hajpántja volt. Amikor fonott copfja van, akkor nem jó.
- Cili néni megkérdezte: ki kér még tésztát? És akkor így fel kellett nyújtani a kezecskét.
- Mi volt ma az ebéd, mókuska!
(Diadalmas, ragyogó arccal)
- Szilvásgombóóóóóóóóc!
Új időszámítás. Anya órát hord. Mert kell: időre megyünk helyekre:)
A kisasszony óvodás. Cica csoport, jele: perec. Van sárga pereces fogpohara, pereces törölközője, pereces oviszsákja, pereceket rajzolunk a ruhacímkékre, benti cipő belsejébe, zokniba, bugyiba, meg ahova kell.
Az óvónénik Cili néni és Anett néni, a dadus Hajni néni. Már tudom, hogy "nagyon szeretem Anett nénit". Meg hogy "Cili néni azt mondja: Noncsikám, feküdj le!" (Miből is látszik, hogy a délutáni alvás az még nem nagyon megy.) Fehér tányérból levest kanalaz, aztán eszi a másodikat ("Ma szilvásgombóc volt a második. Nagyon nagyok voltak a falatok. Felvágtam!"), és nasi is van ebéd után ("Hurrá! Diós csiga!"). Bent reggelizik - ma épp kakaó volt vajas kaláccsal -, tízóraizik - gyümölcsöt -, ebédel, aztán pihi, utána uzsonna.
Egy hangja nincs, nem sír, nem hisztizik, nem raplizik. Csak éppen, mikor hazajön, negyedórát kell ölbe véve tutujgatni, simizni, puszálgatni. És aztán megy tovább a dolgára. Reggel a tejecske után már teli tüdőből kiabálja: Anyaaa, gyere játssz veleeem! És akkor leülünk kicsit játszani a gyerekszoba padlójára, mielőtt útnak indulunk az oviba.
Az óvó nénik már nem is kérik, hogy tegye fel a jelét, mert már tudják a nevét első naptól fogva - hiába, jó gyerek:) Délután pedig elmeséli, hogy mit játszott és kivel. Voltak a kertben is, a kék kisautóval elmentek a Tescoba vásárolni, egy "nagyobb kisfiú vezetett, már nem olyan induri-pinduri, hanem nagyobb". Aztán ment volna a "piros-kék tetejű házikóba, de sok gyerek volt ott és nem engedtek be" - mert hát szegényem udvarias, és megkérdezi, hogy bemehet-e... A "kempingautós-házikós mászókára még nem tudok felmászni, nem sikerült ma sem. Szóltam Cili néninek, hogy segítsen, de nem segített". Nna, ennyit anya nevelési elveiről, hogy kérjen segítséget és akkor majd kap... Most azt mondtam neki, hogy nézze a többieket, akik már fel tudnak mászni, és akkor el tudja lesni a trükköt, hogy hogyan lehet elindulni.
Én pedig itthon üldögélek csendes magányomban, a munkába fulladva, mert már tegnap délután betelt az egész hetem. Rég volt ilyen... :)
Beszáguld a nagyszobába egy kis elefántszoborral, feltartja:
- Orm! ormított az eli.
Nagyjátszón lévő toronyba mászik, felmászik melléje egy kislány. Nézik, nézik a farkasszemet, egyszercsak a lány megszólal:
- Szép a ruhád.
A másik kislány egy kukkot nem szól. (Nekem meg vérzett a szívem, láttam, hogy Kuksi annyira várja, hogy válaszoljon, hogy beszélgessenek, hogy történjen valami, és csalódott.) Kicsivel később lemásznak, és a lány elindul a csúszdára. Kérdem tőle:
- Na, beszélgettél a kislánnyal?
- Nem. Egyetlen hang sem jött ki belőle!
(Apja este: - Mi volt ez, félt a kislánytól? - Nem, kedves a lányod, barátkozna. - Ó szegényem, de nehéz lesz neki...)
- Anya, ez milyen illat?
- Nem tudom, babám.
- Tudom már! Bernadett baba-illat!
Apa megjön a 4 napos túráról. Vidám mosollyal üdvözli apját, aki rögtön megkérdezi:
- Na, adsz egy puszát apának?
- Nem! (És tényleg)
Kihasználtuk az alkalmat, hogy apa elment csavarogni, és mi is csavargós napot csaptunk, az önként jelentkező nagymamával megspékelve. Az Andrássy úton egyszerre volt autómentes nap és színházi évadnyitó banzáj, úgyhogy nem tudtunk a szokásos 105-ös busszal menni. Piros pont a BKV-nak: egészen közérthetően megírták a honlapon a forgalmi változásokat, úgyhogy haza már simán utaztunk 105-össel, odafele metróztunk meg Combinóztunk egy jót.
A színházas rész kevésbé volt gyerekbarát, bár pl. lehetett bábokkal ismerkedni, megfogni, játszani vele a Stúdió K-nál, voltak gólyalábasok, sok helyen lehetett rajzolni. Sajnos a gyerekek számára fogyasztható színházi programokról lekéstünk, tekintve, hogy délre értünk ki. Sebaj, néztük a nyüzsit, a standokat, betértünk a Kolibri Színház varázsvillamosába, ahol kb. 5 perces tévés prezentációt kaptunk a repertoárról. Meg is beszéltük, hogy meg fogjuk nézni a Kippkoppot. Sajnos októberre sincs már jegy rá, nemhogy mostanában.
Pihenés ebéd keretében a Burger Kingnél az Oktogonon. A pult akusztikája valami elképesztő: a kislánnyal, aki felvette a rendelést, háromszori visszakérdezéssel sem sikerült elintézni, hogy pontosan azt kapjam, amit szerettem volna. Sebaj, a lány berámolt, a salátámból elkérincsélte az összes babaparadicsomot, és én nagyon örültem, hogy végre nem édességet kunyerál, hanem vitamint. Vagy legalábbis annak látszó tárgyat. (Izé vagyok, a babaparadicsom finom volt.)
Ebéd után jött a kismozdony és a kézihajtány, továbbá a program lényegesen gyerekbarátabb része. A BKV és a Vízművek roppantul kitettek magukért, voltak lufihegyek, vetélkedők, jutalom, sportrészleg kosárpalánkkal és pingpongasztallal, Irigy Hónaljmirigy-koncert - mintegy 23 percben, négy tag, zene playback -, népzenei előadás, rengeteg rajzolós hely, és egy teljesen zseniális kis kreatív sátor, ahol zöldségek álltak kupacban, mellette tálban kések, fogpiszkálók, bors, koriander, és egy rendkívül szakszerű kézművesnéni, aki kb. úgy nézett ki, mintha Süni nővére lenne, és kb. ugyanolyan gyerekbarát is volt. Itt szemem fénye, a gyermek, vééééégtelen büszkeségemre gyakorlatilag tök egyedül összerakott egy helikoptert: a törzse hagyma, a rotorja zöldbab, hátsó rotorja cukkinivég, talpa répa. Aztán kellett csinálni vele még egy teknőst meg egy nyulat. Nagymama egyébként itt adta fel, szegényem tök taknyos volt még mindig, és kidőlt, hazarobogott. Mi még mentünk tovább, kicsit trambulinoztunk, rajzoltunk, nézelődtünk. A terézvárosi önkormányzat bemutatta köztisztasági járgányait, úgyhogy a lány ment egy kört egy picurka utcamosó kocsival. A Köröndön zsonglőrök gyakoroltak, dobálták egymásnak a buzogányokat, ezt is megcsodáltuk. Megnéztük a sörösdobozokból épített Eiffel-tornyot is. Füvön sétáltunk az Andrássy út úttestjén - lefüvezték a hétvégére a fél útpályát:) Aztán már csak haza akartunk jutni, nem is csoda, volt már vagy negyed 6.
-----------------------------------------
Az egyedülalvás-projekt új fejleménye: már a mese felénél elkezd sírni, hogy az a baj, hogy anya kimegy. Továbbá logikus: nem issza meg a kakaóját, mert amikor a kakaó elfogy, anya kimegy. Azt hiszem, ma azt tanulta meg, hogy anya akkor is kimegy, ha nem fogy el a kakaó...
Zord Atya bekeményített. Közölte, elege van az éjszakai bolyongásokból, és hogy minden reggel fáj a dereka, úgyhogy visszaszereli a rácsot az ágyra. Mire Vérző Szívű Anya azonnal tárgyalásokat kezdett - akkor még nem - Bömbölő Deddel, hogy tessék beszüntetni az éjszakai bolyongásokat, mert különben jön vissza a rács. B.D. mindent megígért, csak ne legyen rács.
V.Sz.A. fejéből kipattant az ötlet, az áthidaló megoldás: a leesésgátló. Közepesen ködösítve közölte este B.D.-del, hogy ez nem rács, ááá, ez csak emlékeztető, hogy megígérte, éjszaka nem fog bolyongani (nem V.Sz.A., hanem B.D.). Első sirka. Első átaludt éjszaka. (A helyzeten sokat könnyített, hogy B.D. aznap épp lyukas napot tartott.) Reggel fél 7-kor B.D. megjelent a nagyágynál és bemászott Vérző és Lágyszívű Anya mellé. Rendben.
A második éjszaka B.D. már szép tüdőgyakorlatot mutatott be, de Z.A. hozta szigorú formáját. Átaludt éjszaka. Reggel az épp kávét főző Z.A. szívszélhűdést kapott, mikor B.D. vidáman ráköszönt a konyhában: jó reggelt!
A harmadik éjszaka Z.A. belépésével kezdődött. B.D. ekkor már taknyosra sírta magát, és háromszor kellett visszaterelni az ágyba. B.D. válasza a csendes lázadás volt: éjjel átvonult és befúrta magát a mélyen alvó Z.A. és V.Sz.A. közé. Z.A. reggel letolta B.D.-t.
A negyedik éjszaka Z.A. nélkül, de már bimbózó anyai szigorban telik. B.D. krokodilkönnyeket sírt, anyaaanyaaanyaaabajvanbajvanbajvan mantrával, kicsit nézzük meg a világot este-eltereléssel és egyéb meghatásra kimenő technikákkal próbálkozik. V.Sz.A. szilárdsága megrendül, de tartja magát, mert tudja, hogy most nemcsak csatát, de háborút is veszíthet.
V.Sz.A. szenved, mert nagyon szereti, ha B.D. mellette szuszog az ágyban. De hát így kell lennie. Az oviban se lesz mellette csendespihi alatt...
És anya megy. Gyurmázni, legózni, mesélni, teszveszezni, pisilni, kakilni, főzni, enni, aludni. Leginkább az utóbbi.
Mostanában úgy alszik el este, hogy befekszik a kiságyba, én melléfekszem a földre, átölelem a hátát, ő meg átkarolja (helyesebben megpróbálja) a hátamat. Ha el találom venni a kezemet, még félálomban is odanyúl érte és visszaigazítja. Mert kérem rendnek kell lennie. A délutáni pihi kicsit könnyebb, feltéve, hogy a nagyágyba megyünk, mert ott csak betolat, mint a kisautó, ott van 2-3 percet és aztán apa helyére gördülve, két paplanba bagyulálózva, a két párna közé fúrja a fejét és elalszik.
Az esti kakaót egyre gyakrabban készíti apa, és már szokta is igényelni a kisasszony, hogy apa csináljon atomkakaót a kis szerszámával. A kis szerszám egy tejhabosító, amitől persze a kisasszony fél, mert mikor megfogta és bekapcsoltuk, vibrált a szára és erre nem számított - de ettől még apa készítse a kakaót, és a kis szerszámmal készítse a kakaót.
Dalol napestig, hol dudorászik, hol szöveggel, és mondja a meséket One-ról, Two-ról, Three-ről, Dracoról, Pitchről és Potchról, mostanában néha Kippkoppról is, és hol nyár van, hol tél, hol reggel, hol este, hol fagyiznak, hol várat építenek, hol lázasak, hol buliznak.
Az elefánt, mikor felemeli az ormányát, hogy trombitáljon: ormít.
Anya teregit.
A lány kaklant a vécén.
És annyi mindent mond, hogy ember legyen a talpán, aki nem felejti el a felét:)
Már nem mondja, hogy Nómi.
Már nem emlékszik, melyik volt a kedvenc lapozója.
Már mesélni kell neki, hogy mit csinált kicsibaba korában.
Már tudjuk, hogy a Cica csoportba fog járni, és perec lesz a jele.
Már oviszsákot kell venni, és jeleket kell varrni a váltóruháira.
Már kell venni óvodai kispárnát meg fogkefét meg pizsamát.
Már próbál késsel-villával enni és megy neki.
Már tud egyedül pisilni a vécén.
Már tud egyedül kezet mosni.
Már tud egyedül vetkőzni és cipőt levenni.
Már fűzős cipője is van.
- Nagymama jó!
- Igen, babám?
- Nagymama nagyonnagyon szeret engem!
- Igen, babusom, nagyon szeret.
- Jó...
- Mi a jó, babusom?
- ...
- Nagymama jó?
- Nem.
- Anya jó?
- Nem.
- Apa jó?
- Nem.
- Hát ki a jó, babám?
Áhítatos arccal:
- Ootyika!
Esti fürdés előtt:
- Nagymama, van kedved fürcsizni a fürdővizemben?
- Igen, babám, szívesen.
- Akkor nem pisilek bele!
- Melyik cirkuszi produkció tetszett neked legjobban, babus?
- A kötéltáncos?
- És miért?
- Mert olyan volt, mint a hesspáva!
Annapeti-mese örvén el kellett mesélni zanzásítva az Ózt. Mesélem, mesélem, kábé ott tartunk, hogy el kell menni a gonosz nyugati boszorkányhoz, és akkor megszólal:
- És akkor Óz elment az oviba!
Nagymama pakolja hátul a budiba a kihordott szerszámokat meg holmikat, én hátul füvet nyírok. Kisasszony elmenekül a terasz irányába. Kábé 5 perccel később elkészülök a fűnyírással, gép kikapcs és megyek megkeresni a lányt. A teraszon áll, potyognak a könnyei, kétméteres kukac lóg az orrából és szívettépően zokog:
- Egyedül voltam a teraszon!
Ma este - hiába, nyaralunk vagy mifene - a palacsintásnál vacsoráztunk. Naná, hogy palacsintát. Betolja a saját vaníliását meg - egy diós próbálkozás után - az anyával elcserélt kakaóst, majd fénylő arccal kijelenti:
- Ma fogok tudni aludni!
Mivel két napja szakadt az eső, de tegnap estére elállt, úgy döntöttünk, itt az idő, hogy kitegyük a kisasszonyt egy új élménynek. Egész nyáron körbe-körbejár egy lármafás autó, bádoghangon hirdeti, hogy az Europa Cirkusz Zamárdiban tart előadást, hétvégén kettőt is. Nosza, nézzük meg, cirkuszban még úgysem voltunk soha.
A kvintesszenciális káeurópai vándorcirkuszt láttuk. A sátrat csak letették egy nagy füves térre, műanyagszékek jelentik a nézőteret, a piros, karfás székek a drágák, ezek vannak a porond mellett közvetlenül, a fehér ikeás kinyithatók pedig a távolabbi, olcsó helyeket testesítik meg. A bejárat mellett büfé: pattogatott kukorica, zacskós chips, hűtött üdítő. A másik oldalon bóvlis stand: a sátor jótékony félhomályát kihasználva világítós haszontalanságokra költetik a k. néző pénzét (persze jó hülye anya módjára hagytam, hogy Kuksin úrrá legyen a konzumálás, és egy olyan miskulanciával lettünk gazdagabbak, ami nemcsak világít, de közben forog és mérhetetlenül idegesítően zenél is. Két rugó. Apának nem fogjuk bevallani).
A nézőtérre a bohóc terelget be: 40-50 közti férfi, fáradt, de azért bohócos mosollyal. Aztán kezdődik az előadás.
Az első szám a műsorvezető kislány és - mint később kiderül - az állatidomár "tréfája": az idomár mintha egy betévedt részeg lenne, aki azért produkálni akarja magát, úgyhogy beöltöztetik idomárnak és behozzák neki az oroszlánt. Bokszol az oroszlánnal, majd legyőzi, két vállra teríti, még a száját is kinyitja a kezével, aztán kitereli.
Egyensúlyozás következik: fekete ruhás fiatal fiú egyre magasabb tornyot épít egy imbolygó hengerre, végül még tányérokat is pörget pálcák végén, másik karján karikákat forgat.
A következő szám a légtornász: csillogó fehérben mászik fel, nem kötélen, hanem két sötétkék függönyön, azokat tekeri, csavarja, suhogtatja ide-oda, akrobatázik fel és le, spárgázik a két kifeszített függöny között.
Egzotikus szám: hastáncosnő óriáskígyóval.
Aztán kézen egyensúlyozás "frissen Franciaországból hazatérve" egy fél Eiffel-tornyot mintázó állványon. Csillogó fehér ruhás fiatalember áll, lépeget, forog kézen, aztán kezén sétál le a toronyhoz támasztott lépcsőn.
Bohóctréfa, a nézőtéren ülő két gyerek bevonásával. Ugrókötelezés, de a végén az egyik "önkéntes" szemét bekötik, úgy kell ugrania - csakhogy a bohóc a másik önkéntessel két méterrel odébb tekeri a kötelet.
A "gyerekek kedvencei": az idomított uszkárok jönnek idomárjukkal. Táncolnak, kapukat ugrálnak át, bújnak át alattuk, be a csőbe-ki a csőből, kicsikocsit tolnak, karikán ugranak, botot ugranak át.
Szünet.
Szünet után tombolahúzás: két kislány nyer, a behozott telerakott asztalról választhatnak játékot.
Aztán jön a kötéltáncos: fehérnadrágos, fekete pólós fiú táncol a kötélen, ide-oda, zsonglőrködve, bekötött szemmel, lángoló karikával, egykerekű bicajjal.
Bohóctréfa: a bohóc addig-addig ügyeskedik a póznára szerelt vödörrel, amiből "a zsiráfkákat akarja megitatni", míg majdnem a néző fejére löttyinti a vödörből a vizet.
Idomított lovak jönnek: körbejárnak, bókolnak, akadályt ugranak.
Labdazsonglőrködés lábbal. Magyaros ruhába bújt lány fekszik hanyatt kis padján, labdákat, csillogó hengereket pörget, forgat, dobál a lábával. Végül egy rudat forgat, a rúd végén két zászló, a magyar és az uniós. Lábával letekeri a zászlókat, körbeforgatja a rudakat, hogy szálljanak a zászlók, majd visszatekeri a zászlókat.
Végül a slusszmutatvány: lovas zsonglőrködés. Körbeüget két nagy ló, két fiú, egy lány és egy kislány pattan a hátukra, a lányok tornáznak, a fiúk futtukból pattannak a lovak hátára és zsonglőrködnek buzogányokkal.
Finálé, taps.
Nem lenne ezzel semmi baj, de az egészet körüllengi valami szomorú olcsóság és elnyűttség. A dresszek csillognak, de az oroszlánketrec kopott, a bohóc ruhája gyűrött - akárcsak az arca -, a lovak dobogói foszlottak, filcbevonatuk lyukasan tátong. Minden eszközön látszik, hogy már sokszor ragasztották-javították. A lovaszsonglőr kislány - olyan 8 év körüli lehet - neccharisnyáján tenyérnyi lyuk. A szünetben beindítják az ósdi, rozsdás, nyikorgó körhintát, és lovagolni lehet a cirkuszi pónikon, két perc 500 forint. A lovakon csak takaró és egy gurtniból varrt fül, ebbe kellene kapaszkodni, és kell is, mert olyan gyorsan hajtják körbe őket, hogy minél többen felülhessenek, hogy a gyerekeket fogni kell, nehogy leessenek. Egyébként is, az 500 forint egységárnak tűnik, a körhinta és az olcsóbb szék egyaránt ennyibe kerül. És nagyon szeretnék, hogy minél többen költsék azt az ötszázast...
A manézsszolga átöltözik, és kiderül, hogy ő a kötéltáncos. A műsorközlőről kiderül, hogy ő a légtornász. Az állatidomár a hintáslegény (és úgy is néz ki... ).
Én értem, hogy a vándorcirkuszok élete nehéz, és küzdelmes, és rengeteg munkával egyáltalán nem biztos, hogy sikeres lesz... de valahogy ez nagyonnagyon fáradt, régi izzadsággal terhes produkció volt. Nem akarom leszólni őket, tudom jól, hogy még az úgymond egyszerű produkciók mögött is rengeteg munka és küszködés van. De néztem a szemeket, az arcokat: meghazudtolva a cirkuszromantika által keltett csillogó képet, itt a szemek fáradtak, egykedvűek, közönyösek. A meghajlások bocsánatkérőek: elnézést, ma ennyi tellett, ugye megbocsátják. Az állatok nem engedelmeskednek, nincs kedvük dolgozni, nem csinálják vagy nem azt csinálják, amit kellene, és ez egészen nyilvánvaló még a közönségnek is. Szóval: fáradtság, fásultság.
Ám amikor a kötéltáncos fiú felpattant a kötélre, csillogni kezdett a szeme, járt keze-lába a zene ütemére, és felragyogott az arca.
Immár a nyáron harmadszor megint balcsizunk. A változatosság az előzőekhez képest, hogy a kisasszony nemigen akar enni (mondjuk ezt annyira rettentően nem bánom), és kizárólag velem akar aludni. De nem ám csak úgy simán, hanem közli, hogy nagymamával akar aludni, majd nem hajlandó. Kijön, hogy "beszéljük meg anyával", és tényleg, kiülünk a kanapéra, és megbeszéljük, hogy miért nem alszik. Eddig a "mert nagymama állandóan forgolódik-pörgölődik" válasz dominált, miközben tudom, hogy nagymama szentségnek tekinti az ivadék alvását, tehát moccanatlanul szenved, míg a kisasszony pörögve-forogva próbál elaludni. Azt hiszem, ezt hívják projekciónak a szakirodalomban:)
Egyébként meg vidáman sikogatva köszönti a tarka hintát, a homokozót, a játszóteret, Gyuri bácsit, a patakpartot és az egyéb, immár jó ismerős tereptárgyakat. Sőt, van egy olyan halvány érzésem, hogy most már olyan jól ismeri ezeket, hogy kicsit unja is, úgyhogy próbálunk majd új izgalmakat keresni.
Nekem munka szempontjából mindig jó kabala volt, ha lejöttünk a Balcsira. Úgy tűnik, most már túl is teljesítettük a tervet: a következő egy hónapra jó félévnyi-évnyi meló esett be...
Akkor - három évvel ezelőtt - csak elképzeltem valamit, hogy milyen lesz majd. Hogy majd babusgatom, dédelgetem, ő egy angyali babus lesz, aki szopik, büfizik, édesen gagyarászik, aztán elalszik, és milyen szuper lesz minden.
Persze a nagy ábrándozás közben azért aggódtam: gest. diab., magas vérnyomás, közepesen flegma orvos, túlaggódós nagymama, riogatós sógornő, morcos pár, sok munka - ezek mind együtt, meg persze a saját, gondosan még saját magam elől is eltitkolt aggodalmaim terhességet csináltak a várandósságból. Pedig szavam nem lehet, mert nem kínzott meg: semmi reggeli hányás, émelygés, derékfájás, kívánósság, semmi nem volt az égvilágon. Épp csak valahogy valószínűtlennek tűnt, hogy ez az állapot véget fog érni.
Aztán drámai hirtelenséggel véget ért, mikor Zs. doktor szerdán közölte: holnap műtünk. Pánik, konzultáció, aztán beletörődtem, hogy biztos oka van, amiért holnap és nem hagyja még a 40. hétig menni (ma azt mondom, kár volt, simán kibírtuk volna még egy hétig, de ez a nagymama és a kettes villamos esete). És csütörtökön reggel jött az infúzió és a bizonytalan várakozás, tudtam, hogy nem én leszek az első, de nem tudtam, mikor kerülök sorra. Aztán fél 12-kor rajtaütésszerűen jött a műtősfiú, hogy rajta.
Apa még az előkészítésre bejött volna, de úgy siettek, hogy mire apa megkapta volna a zöld ruháját, addigra engem már toltak ki a szülőszobáról át a műtőbe, csak útközben tudtunk integetni egymásnak. A szülőszobán éppcsak annyira tették fel a CTG-t, hogy megnézzék: van szívhang, már hadarni kellett egy fiú- és egy lánynevet, és már fel is feküdtem az ágyra. Aztán a műtőben a hátbaszúrás, spinális érzéstelenítéshez, ami nem hatott. Ennek senki nem örült. Vártunk, vártunk, aztán azt mondták, inkább altatunk.
Aztán gurulok a hordágyon, fáj a hasam, ott van apa, nagymama, Zs. doktor, és az első kérdésem, amiről már én is tudok, az volt, hogy felsírt-e. Mondták, minden rendben. Megkönnyebbültem, de még csak mechanikusan, túlságosan törődött voltam. Délután 5-kor hozták be a kórterembe, mondták, hogy Noémi keresi az anyukáját. És ott volt a pici, vékony, kerekfejű kicsi baba, akit a karomba tettek, és csak ott szuszókált rajtam a piros királylányruhában. Én meg mozdulni se tudtam hozzá. Csak néztem, ahogy szuszog. Emlékszem apja rémült arckifejezésére, mintha azt mondaná: úristen, és most mit csináljunk vele?
Aztán csak-csak hazajöttünk, csak-csak kezdtünk vele valamit, elkezdtünk összeszokni, és kiderült, hogy a miénk a világ legjobb gyereke. Nem hisztis, nem nyűgös, nem ad okot semmiféle szokásos aggodalomra - de azt csak találgatjuk, hogy mi lakhat abban a bodros buksijában, mert egészen biztosan jóval több, mint ami kifelé látszik.
És most itt van, apa tündére, anya szemefénye, nagymama csillagavirága és kenyerespajtása, Ootyika barátnője és eseti vigasztalója, Gyuri bácsi pótunokája, Tanti közelében az első gyerek úgy közelről, aki megmutatta neki, hogy az embergyerek is lehet élvezetes ... még ki mindenkit fog tanítani és mire?:)
Itt van, ugrabugrál, csacsog, versel, dúdol, rajzol, pakol, dobál, szór, pancsol, kacag, toporzékol, és úgy általában jelzi, hogy itt van, és számolni kell vele.
Nagymama felveszi a szemüvegét, indulunk.
- Amikor a nagymama felveszi a szemüvegét, olyan, mint a vakond.
(Nem véletlenül mondja)
Nagymama ül a kádban, mossa az arcát, és becsukja a szemét.
- Amikor így becsukod a szemed, olyan vagy, mint a fáraó.
- Nagymama feneke olyan, mint a tulipánhagyma.
(Ez még dekódolást igényel)
- Edit, te hány éves vagy?
Edit szégyellősen hímez-hámoz, nem akarja bevallani, valami válasszal elütjük a kérdést, de ezt nem lehet következmény nélkül, mert a kisasszony reakciója:
- Szépen vagyunk!
Vacsora, nem nagyon eszi a husit.
- Kicsim, egyed a husidat.
- De valaki eszi.
- Edd nyugodtan, az a te husid, senki nem eszi el előled.
- A legyek!
Komoly számú percet el tud tölteni a tükrös paplanhuzatban. Van, hogy csemcsegő hold, van, hogy kisbaba, van, hogy királylány, van, hogy menyasszony. Játékkedvben és fantáziában nincs hiány:)
Natúr fenyő, fedeles homokozó az OBI-ból, 1m x 1m: 9 900,-
Sadolin alapozó 2 l: 2 600,-
Sadolin mahagóni vastaglazúr 1 l: 2 400,-
1,5 m geotextil a homokozó aljába, hogy a homok ne folyjon szét mindenfele, csak a vizet engedje ki: 500,-
4 fenyőléc, amivel rögzítjük a geotextilt (szög volt itthon): 1 200,-
Apa benzin- és autópályamatrica-költsége, mivel motorral lejött vasárnap és összerakta a homokozót (egyedül nem tudtam volna): 8 000,-
3 zsák (75 kg) homokozóba való homok: 3 900,-
Egy doboz szög, amivel az egész homokozófedelet végig kell szögelni, mert ha csak megfogom, hogy levegyem a homokozóról, minimum 2 deszka a kezemben marad: szerencsére van itthon
A gyermek mosolya, amikor közöljük, hogy kész a homokozó és mehet bele játszani: lásd a címben:)
(De szégyen és gyalázat, hogy tízezerért nem voltak képesek normálisan összekapcsozni azt a rohadt tetőt, hanem itt kell cseszni a rezet minden egyes alkalommal. Amíg mérgemben végig nem szögelem az egészet.)
Naphosszat ezt hallgatjuk. Kisasszony leül kis piros székébe, feszült figyelemmel bámulja a rádiót/muzsikát, és gyakorlatilag memorizálja a dalokat. Aztán beül a hintába és elkezdi mondani. Mesél is, saját fejből.
Ma viszonylag passzív nap volt, gyakorlatilag semmit nem csinált, leginkább aludt. Azt hiszem, a kullancsoltás dolgozik benne, de talán már itt a vége. Délutánra már egész jól megéledt, volt nagyágyon ugrálás, de leginkább bagolydoktoros játék a nagymamával. Ennek keretében nagymama a nagyágyon pihengetett, a lány meg gyógyította. Nagyon édes, ahogy kézrátétellel gyógyít. Cirógatja nagymama valamelyik kézreeső testtáját, komoly, koncentrált arccal. Aztán közli: - Eltörött a szárnyad, de már meggyógyult.
Hintázunk este, odalátszanak a vonatok. Már sötétedik, a vonatokon felkapcsolták a fülkevilágítást. Arról beszélgetünk, hogy amikor nagymama csak egy napra ruccan le a Balcsira, akkor ilyen vonattal szokott hazamenni. Feldolgozza a hallottakat: - Nagymama is utas. - Igen, fülike, nagymama is utas olyankor. - Amikor nagymama felveszi a szemüvegét és utazik, olyan, mint egy vakond.
Mostanában az esti fürdés után nagymama is megfürdik a lány vizében. A lány ül a wc tetején, törölközőben vagy köntösben, és instruálja nagymamát: - Játsszál! - Babám, én nem szoktam játszani a kádban, én fürcsizek. - De játszhatsz a kishajóval. A játékkal is játszhatsz. Játsszál! Pancsizz!
Este befekszenek a nagyágyba, még hallom az altató beszélgetést: - Jó volt a doktoros játék. Jót játszottunk. Játsszunk máskor is ilyet!
Kezd másképpen beszélgetni, másképpen közölni. Már megjelenik, hogy örül dolgoknak, örül, hogy lejöttünk, örül, ha örülök. Hogy szeret vagy nem szeret valakit vagy valamit. Rengeteget kell mesélni neki, és nem ám a könyvbeli meséket, hanem mindig ki kell találnom valami újat. És lehetőleg meséljem tovább, amit kitalálok. Pechemre most a Charlie and the numbers-sorozat a nagy kedvenc, és mindennap többször el kell mesélnem - tehát ki kell találnom -, hogy mit is csinál most éppen a One. Meg a Two. A Three meg a Four meg a Five. Ésígytovább. Sajnos Popról és Pizről ezügyben már teljesen leszokott, pedig az könnyebb lenne, mert azok csak ketten vannak:)
... a Riviéééra. Na jó, nem pont. Sokkal inkább az a hely, ahol a gyerekem kedvére barangolhat pucéran a kertben, nézegetheti a virágokat meg a rajtuk ülő szúnyogokat, akik aztán megcsípik az ujjacskát és akkor persze lehet jönni puszáért nagymamához meg anyához. Meg ahol ki lehet csapni a medencét a fű közepére, hogy a kisasszony belevesse magát. Bele is veti, és ma speciel elnyúlt benne, fejét megtámasztotta a medence szélén, mint egy párnán, és bámulta a kék eget meg a vonuló bárányfelhőket.
Aztán ez az a hely, ahol a fürdőkádból lehet trafikálni anyával meg nagymamával, aztán kiszállni a habos fürdővízből és a vécén üldögélve kíváncsiskodni, ahogy a nagymama beszáll a még habos és meleg vízbe, és ott is lehet vele trafikálni, macikás köntösben, lábat lógázva.
Aztán ez az a hely, ahol lehet könyékig maszatosan cseresznyét, meggyet, szilvát, szedret és bármilyen gyümölcsöt falni nagymamával nagy egyetértésben a teraszon. Nagymama ilyenkor még azért se morog, hogy maszatos lesz a kő.
Aztán ez az a hely, ahol át lehet rándulni Gyuri bácsihoz, bármikor be lehet hozzá menni és fel lehet rángatni szegénykémet a padlásra, csak mert a lány szeret lépcsőt mászni.
Aztán ez az a hely, ahol nem muszáj rendesen a gyerekülésbe ülni, ha épp csak a kertbe állunk be az autóval, sőt, ahol anya még ölbe is veszi a kisasszonyt, hogy kormányozzon. És aztán lehet diadalmas arccal berohanni nagymamához, hogy "ÉÉÉN kormányoztam!" és lehet érte puszát kapni.
Aztán persze ez az a hely, ahova ha idén megérkezem pihenni, biztos, hogy 24 órán belül érkezik meló... :)
Merthogy megvolt Oosikáék esküvője, és a kiskisasszony volt az egyik koszorúslány.
Szerencsére elég korán értünk ki a Rosinantéba, úgyhogy bőven volt ideje megismerkedni a helyszínnel, a további főszereplőkkel és magába sederíteni őket:) Oosika mamája boldog arccal kezdte gyakorolni az unokázást a lánnyal, jó sportműsort nyomtak a medence körül szaladgálva. Találtak egy békát is, aki teljes nyugalommal lögybölt a medence fenekén. Helyes volt, néztem őket: beszélgettek, nézték a békát a fenéken, de Oosika-mama keze közben fogta a kisasszony pólóját, biztos, ami biztos:) Kapott a lány ebédet is, berámolt tisztességgel a húslevesből és a rántotthús-sültkrumpli standard menüből, a bónusz a barackbefőtt volt a végén. Ezután hősiesen pisilt - kétszer is! - a nagyvécébe, szóval minden dicséretet megérdemelt. Aztán nemsokára menni kellett készülődni, beöltözni.
A nagy koszorúslányoknak halvány orgonalila selyemruhája volt, ehhez szerencsésen illeszkedett a lány sötétebb lila, de szintén selyem ruhácskája, hála a siófoki TrendiRucinak, be is megyek majd hozzájuk és elmesélem. Kapott kis rózsaszín rózsabimbókból és rezgőből készült virágdíszt fehér szalaggal a kis kezére, kis fehér kosarat soksok fehér meg krémszínű rózsaszirommal, és indulhatott a menet. Előtte megbeszéltük, hogy Oosika húgával, Diával vonul majd, és Diára figyeljen, mert ő tudja, mit kell csinálni. Dia ügyesen betette a gyűrűk tokját a virágszirmos kosárkába, merthogy a lány feladata volt odaadni a lelkész bácsinak. Apa volt a tanú, elegánsan feszített félig új öltönyében. Félig új, merthogy a réginek valahol elhagytuk a zakóját és sehol sem találjuk - na ezt csinálja utánunk valaki:) Szerencsére kaptunk majdnem tökugyanolyat, vettünk új inget-nyakkendőt is, szóval apa is csini volt. Ott állt a lelkészbácsi asztala mellett a másik tanúval együtt.
Amikor indult a menet, sajnos a násznépnek forogni kellett, mert a hátunk mögül vonult be mindenki: először Malmi a mamájával, aztán a koszorúslányok, aztán Oosika apukájával. Néztem, ahogy jöttek a lányok: előttük jött a fotós hátrafelé lépegetve, és a fényképező olyan térdmagasságban volt... jólesett látni, hogy neki is ennyire tetszik a kicsi lány is, nemcsak a nagyok. Aztán amikor bekanyarodtak és megláttuk őket, hát majd elsírtam magam, ahogy komolyan, ünnepélyesen lépdelt, egyik kezében a kosárka, másikban Dia keze, fontosságának teljes tudatában. Aztán odaértek a lelkészbácsi elé, és a lány kivette a gyűrűtokot a kosárkából, odalépett a lelkészbácsihoz és csengő hangon azt mondta: tessék! és odaadta. Apa utólag mesélte el, hogy amikor meglátta jönni a lányát, neki is majdnem kicsordult a könnye...
A szertartás kegyesen rövid és lényegretörő volt, a lelkészbácsi jókedélyű, nem kenetes, de hívő figura, ennek megfelelően magyar népmesékről és egyebekről perorált, mosolygós beszéd volt. A lány nyilván valamennyire unta a dolgot, de nagyon rendes volt, suttogva mondta, ha közlendője volt, és csak egészen kicsit játszott az árnyékával a füvön. Sajnos a szertartás vége nem kifejezetten szervezetten zajlott, egyszercsak rajtaütésszerűen elvonult az ifjú pár a táncparketthez, és ott fogadták a gratulációkat, holott arról volt szó, hogy majd amikor elvonulnak, akkor kell szórni a szirmokat. A lány nem tudta, mitévő legyen, mert tudta már régóta, hogy a szórás is feladata lesz. Aztán addig tiblábolt és akarta teljesíteni a feladatot, hogy a gratuláló tömeg közepén azt mondtam: menj, szórd meg Oosikát! Erre boldogan odarohant és Oosika lába elé szórta az összes rózsaszirmot, egyet kivéve, amit akkurátusan Malmi lába elé szórt. Nagy kacagás övezte a mutatványt. Én persze tudtam, hogy ez lesz, mert előre megmondta, hogy egyet Malminak fog szórni - és az tényleg egy volt:) Az én lányom meg szokta mondani, hogy mi lesz.
Utána már nagyon fáradt volt, szaladgált volna a medence körül, de a hosszú ruhában sajnos megbotlott, hasraesett, és még a homlokát meg az orrát is beverte a betonba, úgyhogy volt sirka. Ekkor elérkezettnek láttuk az időt, hogy elinduljunk nagymamához, merthogy nála táborozott őnagysága, míg mi lagziztunk. Most arról már nem beszélnék, hogy mennyivel jöttünk-mentünk az úton, merthogy apa otthonfelejtette a megrendelt pálinkát, és még jeget is vettünk, hogy behűljön, mire visszaérünk.
Azóta egyfolytában menyasszonyt játszik. Ma felvette anya békás pizsamafelsőjét, fejére illesztette apa paplanjának csücskét, és páváskodva járt-kelt a nagyágy tetején, majd közölte: fogd meg a fátylam!
Balatonnál sej, haj, de jó Úszik a nyaraló Minden hullámnál fejreáll és a láb kalimpál Holl lááá ri Hollara tirijja hollara huhu Hollara tirijja hollara huhu Hollara tirijja hollara huhu Hollara tirijja hóóóó
Egy hete ez a sláger a kádban. Most pedig már az életben is, hiszen a Balcsin vagyunk, és a kisasszony - úgy tűnik - már akklimatizálódik. Egész nap bóklászik a kertben, lelkesen ültet nagymamával mindenféle virágokat, együtt piretrinezzük a hangyabolyokat, a vonatra már fel se néz, annyira megszokta, és már mezítláb jár a fűben, bár azért erősen vigyáz, nehogy véletlenül az egész talpát letegye.
Kapott egy új tarkabarka hintát, ami 50 kilóig jó, ezzel talán egy darabig kihúzzuk. Boldogan hintáztatja magát. Már felfújtuk az ugrálóvárat is, meg a medencét: Gyuri bácsi jött, hozta a Tájfun porszívót, és rendkívül gyorsan mindent felfújtunk, amit értünk. Na jó, az úszókarikát már tüdőből nyomtam. Az úszókarika nem hozta meg a várt boldogságot: ugyanúgy lebegni akart benne, mint ahogy a Pelion gyerekmedencéjében, csak hát ez egy egy méter átmérőjű medencében a 15 centi mély vízben eléggé kudarcra ítélt vállalkozás.
És már rendkívül önálló. Bejelentette: - Átmegyek Gyuri bácsihoz.
És ment. Eltűnt. Mély csendet hallottunk kb. 3 percig, nyomuk nem volt sehol, úgyhogy gondoltam, azért megnézem, mit művelnek. Merugye az én lányom szeret Gyuri bácsinál felmászni a padlásra, egy olyan lépcsőn, ami nem az a kimondott életbiztosítás, például nincs karfája. Gyuri bácsi pedig csak-csak 80 éves, hiába igen fitt 80 éves. Szóval nagy garral nekiindultam, de meg is álltam: a kisasszonyka ült az új hintában, Gyuri bácsi lökte...
Este már rendkívül szótlanul üldögélt a kádban, éppcsak a fogkefét mártotta meg a fürdőhabban, azt is csak egyszer. Viszont nagy sikert aratott nagymama, mert úgy megtetszett neki a habos víz - és úgy elfáradt az egész napos kertelésbe meg takarításba -, hogy belevetette magát a kuksi után, és ott pancsolt, míg én öltöztettem. Aztán kakaó, mese és úgy beverte a szundit, hogy csuda. Nagymama is:)
mert annyira találó. És ahogy egy kommentelő is írta:
"Fontos. Igaz. Jó."
"Ha mondjuk keresnék valamit, amiről nem is tudom pontosan, hogy micsoda és a helyet sem igazán ismerném, ahol meg kell találni és lenne valaki, aki nálam sokkal okosabb, tapasztaltabb és ismeri a terepet, sőt azt is pontosan tudja, hol van, amit keresek de az összes segítsége annyi lenne, hogy bármerre indulok, azt mondaná: "Nem, nem ott!" vagy "Ne, arra ne!" és ezt egyre ingerültebben mondaná, egyre komorabban figyelmeztetne, hogy rossz felé megyek és különben is inkább hagyjam abba a keresést - hát nem érezném túl jól magam. Tanácstalan lennék, csalódott, dühös. Ha azt mondaná, fordulj csak meg és menj egy kicsit balra, most nézz fel és látod, ott van, akkor követném az utasításokat és örülnék, hogy megtaláltam, amit kerestem.
Ha Árminnak azt mondom, hogy ne hadonássz a kanállal, ne kend a kefirt az asztalra, ne fröcsköld szanaszét az ételt, ne kopácsolj a kanállal, elveszem a tányért!, akkor nem érzi túl jól magát és nagyon sok kaja kerül az ölébe, az asztalra, a földre, a hűtő oldalára. Ha azt mondom neki, hogy tedd a szádba a kanalat, akkor vigyorogva bekapja a falatot és már meríti is újra a kanalat.
Amikor Márkus elsős lett, szuper tanító nénije volt. Az első szülőin mindenkitől megkérdezte, mit gondol az "alattad a föld/ fölötted az ég/ benned a létra" idézetről. Én azt mondtam neki, hogy azt szeretném, ha Márkust nem felzavarnák a létrán, hanem fentről hívogatnák. Értette.
Ha a világ egy csodálatos, ezerszínű-ezerízű labirintus lenne, amelynek minden ösvénye más élményeket kínálva hívogatna, hogy fedezz fel! fedezz fel!, de nem lenne szabad mindenhova bemenni, én azt szeretném, ha a Nálam Nagyobb Segítőm kedvesen hívogatna arra, amerre mehetek és nem azt, ha megszidna, amikor rossz felé indulok.
És sokszor mégis milyen nehéz Nagyobb Segítőnek lenni és azt kínálni fel, amit lehet, nem csak azt elvenni, amit nem lehet!"
A bejegyzés eredetije - és az egyébként is olvasásra érdemes blog - itt.
Mókusfül ül az előszoba szőnyegén, miközben főzök, és a rajzolótábláján rajzol. Először vihart, meg mennydörgést, meg villámot, meg zuhét. Aztán megszólal: - Ez itt erekció! - Micsoda, kicsim? - Egy erekció. - Erekció???? - Igen. És jön hozzá a nővérke. - Nem injekció? - Nem. Három másodperccel később krátereket üt a táblába, úgy rajzolja az esőcseppeket, és mondja: - Itt a direkció. Erre van a direkció.
Merthogy levelet kaptunk. Nyitom a postaládát: benne rózsaszín boríték, kék tintával megcímezve. A kisasszonynak. Mondom neki: - Levelet kaptál, babám! Néz, komoly arccal. Megfordítom a borítékot. - Nézd csak, ide van írva, hogy ki küldte. Néz rám, mintha azt mondaná: te hülye, hát nem tudod, hogy én még nem tudok olvasni? - Nézd csak meg, bogár, milyen betű ez az első? - O betű. - És kinek a neve kezdődik O-val? Arc felragyog: - Oootyika! És rögtön dob vagy 8 puszát a borítéknak. Elindulunk a lifthez, és emeli kis kezét a füléhez, mintha telefonálna: - Ootyika, megkaptuk a leveledet! Kibontjuk, elolvasom neki, megfejti a találós kérdést, mert egy figyelmes levelező természetesen nem mulaszt el feladványt adni a kisasszonynak, aztán pihi. Pihi után megérkezik apa, akinek persze elújságoljuk, hogy levelet kaptunk. Addigra már megfejtjük, hogy a madarak azok baglyok, bár elsőre csak a különleges kék bagoly nyerte el e minősítést, a többiek később jöttek. De amint elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy ezek baglyok, persze rögtön jött a kérdés, hogy mit csinálnak. És miért ülnek ott. És miért vannak ilyen sokan. Apja kérdezi: - És? Örülsz a baglyos képeslapnak? Mire a lány rögtön füléhez emeli a kezét, és eltelefonálja: - Ootyika, nagyon örülök a baglyos képeslapnak!
Emlékszem valakire, aki aggódott, hogy a lány fog-e emlékezni rá... :))))))
Két nagycopfban vonulunk mindenfele, most már a hellokittys hajgumit is be tudtam tenni a hajába, bár abban nem a hellokitty a lényeg, hanem a piros alapon fehér pettyes masni, amin a cicafej található. Merthogy piros harisnya, piros felső, drapp kordbársony kötényruha dukál hozzá.
Ma voltunk Ági-koncerten, a lány érdeklődéssel nézte, hogy itt most más a rendszer. Nem táncoltunk Ágival, nem jártunk körbe, hanem figyeltük Ági produkcióját. Édes volt, mert lehetett hallani, hogy Ági nagyon izgul. De jó szívvel csinálja, úgyhogy megbocsátjuk a hibákat:) És tulajdonképpen dicséretes, hogy nyomokban-halványan, de mintha afféle Vilmos nyomdokaiba lépésre történő próbálkozás lenne. Sose baj, csak még ki kell forrnia. De hát Ági fiatal, van ideje.
A délutáni alvás már bugyiban megy, kéremszépen, és rendkívül kevésszer pisil a kisasszony, bár akkor alaposat. Azt hiszem, kicsit talán túlságosan is visszatart, de amíg jól eszik-iszik és kiadósakat pisil és legalább napi egyet kakil, én nem panaszkodom, különös tekintettel arra, hogy mekkora is az a kaki... :) Őszinte gurgulázó kacagással nyugtázza, amikor a kaki belecsobban a vécébe, és persze rögtön kommentálja is, mint mindent és bármit. Mostanában azt játssza, hogy szerepet cserélünk, és ő anya, én meg ő. Hát ebből azért vicces kombinációk jönnek ki. Továbbá előbb-utóbb minden játékra sor kerül: betegek lesznek, és kegyetlenül meg lesznek gyógyítva. A legjobb: - Fáj a baba hasa. - És miért fáj a hasa? - Mert sokat tévézett. Atom egy diagnózis...:)
Este-reggel már apa-féle tejet iszunk, eddig mézzel, most legújabban kakaóval, de szigorúan és megalkuvás nélkül cumisüvegből. Ezen egyszerűen nem is folynak tárgyalások. Tárgyalási alapot képez viszont az önálló - és SZÉP - evés, az önálló fogmosás és öltözés. Már kilátásba helyeztem neki, hogy az oviban ezeket neki kell. Mire mély meggyőződéssel közölte: - Majd megtanuljuk. Megtanítasz.
Sajnos a meseolvasással rátört a nemakarom-korszak is, ebből a szempontból rendkívül rosszat tettek az Annapetigergő-mesék, szabályos nemakarom-napokat tart, és közli is, hogy nem akar semmit. Viszont komoly dolgokban még nemakarom-napokon is simán zöld ágra lehet vele vergődni. Nagyon helyesen disztingvál.
Most már lassan kéne gyerekszájakat gyűjtenem, mert egyrészt szédítő ütemben gyártja őket és már egyszerűen nem emlékszem vissza, másrészt ahogy egyre tisztábban beszél, egyre kevesebb bájos félremondás születik. Tegnap például kérdezem tőle: - Mi van a rajzon? - Egy sárkányt eregető kisfiú.
Így. Ezzel a szerkezettel, ebben a megfogalmazásban. Tökéletes, mondhatni választékos. Már jópárszor mondtam, hogy szegény gyerekemet azért nagyon fogják utálni az iskolában a tudálékosságáért... :)
Rendkívül vicces dolog ez a pénzbedobós internet. No meg a billentyűzet se kutya. Mnden második betűt fogad el.
A tapolcai Pelion szállóból jelentkezem, ahol a kisasszony élete első wellness-nyaralását követi el. Mivel rendkívül jól érzi magát, lesz több is:)
Pancsolunk a medencében, kirándulunk Keszthelyre meg Hévízre, holnap Sümegre, miközben apa otthon húzza az igát, és aranygaluskát vacsorázunk, míg apa káposztaleves-kúrát tart.
Így legalább lehet pöttyös gumicsizmában menni apával a sima boltba. Nézem őket az erkélyről, ahogy bandukolnak kézenfogva, a lány minden pocsolyába gondosan beletoppant. Helyesek.
Úgy néz ki, talán túlvagyunk a húsvétkor elkapott nyavalyán. Volt láz, volt fulladozó köhögés, hányás vagy 3-4 napig a slejmtől. A lány már nagyon ki van művelve, ha úgy érzi, hogy szükség van rá, szól, hogy kell a lavór. Az összes létező ruhája és ágyneműje ki van mosva, legalább most minden tiszta:) És persze készülünk a nagymamával lebonyolítandó tapolcai pancsizásra.
Egyre inkább szobatiszta, gyakorlatilag szinte teljesen, csak ha megijed valamitől, akkor pisil be, ez persze nem itthon szokott előfordulni, hanem mikor elmegyünk. Meg kell tanulnom, hogy viszek váltás ruhát. Nyilván akkor pisilt be, amikor épp nem volt nálam, mert már kezdek azért hozzászokni:) És mesél, és mesélni kell neki.
Húsvétra kapott Playmobil doktornénit meg gyerekeket meg babakocsis családot. Azóta sokszor játszik doktorost, ma épp rendelt a doktornéni. - Most a kislány megy a doktornénihez. Fáj a hasa, mert sokat tévézett. Kap rá szurit. És tényleg, mert a doktornénis készletben van pici injekciós fecskendő, tehát van szakszerszám is. A nagy mesék még pisilés és fürdés közben mennek. Tegnap este is bemegyek a fürdőbe, mire rám néz, és azt mondja: - A Pop egy másik óvodába jár. Én majd iskolába fogok járni.
Mostanában este apával száll ki a kádból és ők mosnak fogat, én már csak öltöztetni kapom meg, és az első esti mese apával zajlik. Szegény apa lázad, már nagyon unja Annát és Petit, de nincs kegyelem, mert most az a mesekönyv a sláger. Apa persze nem apa lenne, ha nem boltolná le, hogy ő most inkább szilszált fog olvasni, és azt olvassa.
Továbbá ma történelmi jelentőségű nap van: a kisasszonyka rendes felnőtt tejet ivott reggelire. És délután. Kíváncsi vagyok, mi lesz este:)
élvezem a családi létet. Csend van, nyugalom és tisztafüggöny-illat. A konyha felől némi kenyérillat szivárog, otthonos sötétségben az íróasztali kislámpa meleg sárgája mutatja a kuckóm határait. Ha kimegyek akárcsak az előszobába, hallok egy erőteljes, férfias hortyogást, ha bedugom a fejem a gyerekszoba ajtaján, hallok egy babaszuszogást. A lány néha-néha megnyikkan álmában, volt már rá példa, hogy beszélt is. de alapjában véve a meleg pizsamába öltözve elvackol valahol a kiságyban, a paplan legkisebb igénye nélkül. A pocakja tele szilvásgombóccal meg estimesés tejecskével, a plafonon derengenek neki a saját csillagai, és a zsiráfos függöny gyengéden illatozik, azt is kimostuk ma. A konyhában otthonosan ropog-kattog a bútor, gurgulázik a hűtő, a nagyszobában békésen ketyeg az óra, a fürdőszobában még érződik az esti babafürdetés illata.
Baba. Már nem baba. Tegnap óta viszont az a sláger, hogy mesélni kell, mit csinált babakorában. Délelőtt egy nagy hancúrozás után a nagyágyban apja óriási nagypárnáján kötött ki, úgy, hogy félig a párnán feküdt - ami félig az ölemben volt -, félig az ölemben. Olyan volt, mint néha babakorában, hát rögtön ringatni is kezdtem. És elmeséltem, hogy mikor pinduri baba volt, akkor is ezt csináltam. Áhítattal hallgatta a mesét, és fel nem kelt volna, meg nem moccant volna. Este meg közölte: pólyásbaba akarok lenni. Ez azt jelenti, hogy a lábát úgy kell a törölközőbe bugyolálni, mint régen. Ma anyás napunk volt, kéremszépen, és nem mondhatnám, hogy nagyon bánatos vagyok miatta:)
És hálajóistennek kisasszonkának nő a szabadlevegő- és a mozgásigénye. Már most látszik, hogy délelőtt ÉS délután is le fogunk járni. Persze innentől kezdve erősen kérdésessé válik, hogy lesz-e vacsora meg ebéd meg tiszta bugyi.
Ettől persze még vidáman bóklászunk a világban, tegnap pl. a Népszigeten voltunk, barátkoztunk a kecskékkel. Nem nagyon. Nem közelről. Amint egy kecske megközelítette a kerítést, a lány rögtön közölte: menjünk innen. De ilyen könnyen nem adom ám:) Viszont árokban bogarászni, apával kukabúvárkodni, virágot szedni, faágacskát szétcincálni, bogarakat nézegetni mind nagyon szeret.
A játszótér is egyre nagyobb kedvenc, és kezd már társadalmi életet is élni. Ma például a homokozóban a kölcsönadás-kölcsönvétel problémakörét jártuk körbe. Először is minden homokozójátékát szépen egyesével kölcsönadta egy másfél éves kislánynak, majd elindult, hogy ő is kölcsönkérjen. Ebben kevesebb sikerrel járt, mert egy, az asszertációs korszak kelletős közepén járó és nemigen kommunikálós kisfiút nézett ki magának, aki persze füle botját se mozgatta. Pedig a lány nagyon illedelmesen kérdezte, ahogy tanítottam, hogy kölcsönkérhetem a lapátot? De nem jött válasz. Így továbbvándorolt és kikötött a csúszdán, mindenki megelégedésére.
Beszélget, megszólít másokat, pechjére általában nagyobb gyerekeket, akik nem foglalkoznak a dedósokkal, vagy kisebbeket, akik még nem tudnak beszélni. De nem adja fel, próbálkozik: gyerekkel, boltosnénivel, szembejövő bácsival, akinek megmutatja a pörölycápát, és persze a foglalkozásokon már mindenkivel. Ma teljes volt az extázis, mert kiderült, hogy pénteken van nyílt nap a Meseoviban, és már lelkesedésben ég, hogy megyünk oviba.
Tegnap hajnali negyed 6 körül éktelen robajra és sírásra ébredtem. Kiskukk átjött, és szokása szerint megállt az ágyunk mellett, a fejét ráhajtotta, hiszen ilyenkor félig alszik. Na most nem félig. Elaludt, és a nagy alvásban beesett az ágy és az éjjeliszekrény közé. Szerencsére gyorsan megvigasztalódott, mikor mondtam, hogy jöhet közénk aludni... engem rögtön elkezdett kitúrni, meg amúgy is felébredtem, úgyhogy betámasztottam a paplanommal, és otthagytam apjával. Édesdeden aludtak együtt még vagy 3 órán át:)
Szerdán erős napunk van, délelőtt tánc, délután torna. Mondjuk jobban örültem volna, ha ez a két foglalkozás két külön napra esik, de ha ez van, hát ez van.
Mackófül tegnap nagyon formában volt, mintaszerűen, gyönyörűen mintegy előtáncolta a lépéseket, és igen, már mindegyiket tudja, csak nem feltétlenül akkor és abban a sorrendben, ahogyan kell. Kevesen voltunk, és az a kevés gyerek is megérezte a tavaszt, szétszaladtak, mint a pincebogarak, de nem volt baj, mindenki nevetett. Tánc után elsétáltunk a legújabban felfedezett játszótérre, ahol a kisasszonyka már egyedül hintázgat a nagyoknak való hintán, homokozik, és végre találtunk egy olyan libikókát, ahova kényelmesen tudok vele felülni, nochdazu még én is élvezem:) És ott a legszuperebb játék, a hullámvasút. Egyszerűen isteni, mindketten rendkívül jól szórakozunk:) Fél kettőre értünk haza, épphogy ebédeltünk valami teljesen jelképeset, és már hajtottam az ivadékot ágyba. Sajnos szűk egy órát alhatott csak, mert mentünk Cilihez. Villamosra fel, anya zsebébe pörölycápa, lány fejére kalózkendő, és már robogtunk is. A siker ma leírhatatlan volt, de azért próbálkozom: a kisasszony megtanult leugrani a puffról, és saját kérésére felmászott a bordásfalra! Világszááám! Torna után még egy meglepetés várta, nagymama leugrott a művházba, úgyhogy a kisasszony talán gyorsabban futott kifele a teremből, mint befele, pedig ez ritka.
Ma viszont teljes a lustulás, dől jobbról balra, mint a krumpliszsák, úgyhogy inkább délben elvittem aludni, egy hang nélkül bújt apa paplanjába és azóta is horpaszt. Valami nagy mínusza lehet.
Kisasszonka ma állati kalandokban vett részt. Állatkertben voltunk ugyanis, és a nagy perecezés (nem perecelés) közben megjelentek a kacsák. A szemtelen éhenkórász fajtából. Kiksike kezdett nekik tétován mikroszkopikus morzsákat dobálni, de túl lassúnak bizonyult, és az élelmes (megjegyzem, nőstény) kacsa egyszercsak kicsippentette a kezéből a falatot. Nem lett belőle sírás, de azonnal menni akart tovább:)
A babazsiráf nagyon édes, tényleg akkora, mint én vagyok (nem keresztben). Vicces, ahogy ágaskodik, hogy felérje a nagyok szénásvödrét, de nem éri el.
Az orrszarvúaktól viszont nagy tempóban jöttünk ki, mert kisasszony közölte, hogy nem szereti őket. Bezzeg a tüskés egereket... jó, azok mondjuk mutattak is valamit, fel-alá rohangáltak, szaltóval vetették bele magukat az ételes tálba, szóval az jó balhé.
Aztán hazafelé indulva épp elkaptuk a délutáni fókashowt. Érdekes, hogy először ott is rájött, hogy menjünkhazamenjünkhaza, de aztán elbűvölte a fókák mozgása, meg hogy ugattak, meg tapsoltak, meg locsoltak, szerintem este nagy fókázást fog csapni a kádban.
Táncházba jár velünk egy kisfiú. A nagymamájával. A nagymama kezén szolid, cseh üveg kásagyöngyből font piros-fehér-zöld karkötő, egy-egy szál, finom, apró.
A kisfiú motorjának lámpájára ragasztva akkora Nagy-Magyarország matrica, mint a tenyerem.
Az atomkenyér óriási siker volt apa köreiben, konkrétan melegen helyben felfalta a felét. És ez még csak az első, alulról odaégett, jénaiba ragadt, felvésendő, felül kormosra grillezett, bevágatlan tehát laposan maradt darab volt... A másodiknál már uralkodott elcsöppenő érdeklődésén, bár azért ha azt a hangot, amit a sütőbe nézve kiadott, eladnánk pornóeffektnek, vagyonokat keresnénk. Holnap jön a kilós vekni próbája (már ha lesz lelkesedésem még ma éjjel bekeverni).
Kisasszonka remekül tolja, bár érdekes, hogy valahogy mintha a mozgásigénye a nulla felé tendálna. Ez alól kivétel volt a tegnapelőtt, amikor is szerény 3,5 óra délutáni alvás után kb. félórát rohangált a nagyszobában fel-alá, és közben visítozott, hogy ő a zúdulós pingvin (értetlenek tanulmányozzák a Baby TV kínálatában a Pim&Pimba c. sorozatot). A szája viszont be nem áll, pláne, mikor pisilünk és társalgunk.
- Anya, mi ez a hang? - Kisrepülő. Annak van ilyen mélyen morgós hangja. - Nem szeretem. Ne legyen kisrepülő. - Akkor megcsiribázzuk. Csiribá, menj el, kisrepülő! - Nagyrepülőket is megcsiribázzuk! Nagyrepülők, menjetek a repülőtérre! - Csiribá, nagyrepülők, menjetek a repülőtérre! - Helikoptereket is! Helikopterek, menjetek a helikoptertérre!
- Nagymama mit csinál? Fürcsizik! - Nem, kicsim, délután fürcsizik, aztán vacsorázik, ilyenkor este már beszélgetnek [Bükfürdőn a barátokkal a szállodában]. Mély meggyőződéssel: - Nem. Vacsorázik. G. dédpapa és G. dédmama is vacsorázik. Már nem az égben vannak, hanem hazamentek és vacsoráznak.
- És tudod-e babám, hogy ki jön haza pénteken Angliából? - Oootyika meg Maaami. Kígyó meg iguána. Maaami kígyó, Oootyika iguána. Nincs hajuk. Egyiknek sincs haja. Iguánának karmos lába van, meg tarajaaaaa!
Fürdés közben a zuhanyt beakasztja a kád kapaszkodójába, és azt játssza, hogy a békák átugrálják a zuhany csövét: - Ez most a kötél. A béka a zsonglőr. Légtornász! És ez kötél. Meg csúszda. És természetesen lecsúsztatja rajta a békát.
Reggel megáll a nagyágy mellett, és az arcomba suttogja: - Kelj fel!
A délutáni alvás - merthogy nálunk kizárt, hogy bárki is délben aludjon - szinte kizárólag a nagyágyban zajlik. Rituálisan leengedjük a redőnyt, felkapcsoljuk a kislámpát, olvasunk egy - vagy két, vagy három - mesét, vagy közben, vagy utána megiszik egy deci tejecskét, aztán lámpaoltás és fejére húzza apa paplanját. Még olyan 5-10 percig hallom, hogy motoszkál, suttogva mesél magának a paplan alatt, van, hogy kicsit fel-le rángatja a fején a paplant, attól függően, hogy épp játszi kedve van-e, aztán elcsendesedik. Olyan 10 perc után ki szoktam takarni a fejét, hogy azért kapjon levegőt:) És innentől kezdve két, két és fél órán át moccanatlanul képes aludni.
Este új koreográfia van: vacsora után valamennyi idővel szól, hogy szívecskére. Ekkor eredményességtől és eredménytől, valamint hátralévő programpontoktól függően (cumisüveg-mosogatás, rendrakás, kiságyban található 3834859 aprójáték összeszedése, ilyesmik) vagy visszavesszük a ruhát, vagy pedig kisasszony kijelenti: - Készíts nekem fürcsit! És akkor anya bizony rögtön kimossa a kádat és készíti a fürcsit, és a kisasszony már bele is csobban. Rituálisan megbeszéljük, hogy ne locsizzon ki, és hogy anya most megy szaladgálni, de valaki meg fogja látogatni. - Apa! - Igen, apa, de majd anya is jön. És onnantól békésen fürdik. Mostanában a fürdés záróakkordja, hogy anya lebegteti. Már egyedül is lebeg, feltéve, hogy elég alacsony a víz, magyarul leér-e benne a feneke:) és megfordul hasra, fókázik, játszik azzal, hogy hol befogja a fülét, hol kiengedi. De a végén anya lebegteti. Végig hosszában a kádban, egyik végén koppan a fejecske (csak szimbolikusan), másik végén ütközik a lábacska, aztán egyik oldalról a másikra, aztán a fenekét hullámoztatom, mintha a Balcsi hullámozna, vihart csinálunk a kádban, emelem hol a fejét, hol a fenekét, és a lány kacag, kacag, mosolyog, néha nyel kis vizet, akkor sürgősen hasrafordul, de már perdül is vissza, hogy még, még. Vízicsirke. Aztán fehér papucs, piros köntös, kék turbán és megyünk pizsamát venni, aztán ki apához, visszakísérjük a kiságyhoz. Apa olvas egy vagy két rövid mesét, közben a lány megissza az esti tejecskét. Aztán jön anya váltani apát, na és innentől nehéz a menet. Mert még olvasunk mesét, aztán még kér egy kis tejecskét, aztán lámpát oltunk, és még társalogni kell. Megbeszéljük, hogy miről álmodjunk - "Anya mondja" -, de legtöbbször még feladványozunk. Hol sokat, hol keveset. Aztán kikukacol a kiságy szélére, néha még kis kezével oda is nyúl, hogy biztosan ott vagyok az ágy mellett a földön, és lassan elszenderedik. Vagy nem. Ilyenkor egyszercsak megszólal: Anya ébren van. És jön az alkudozás, hogy "a nagyágyban elalszom". Ez mostanában szerencsére ritka, és csak akkor szoktam belemenni, és apát is megfűzni, ha látom, hogy nagyon szenved és nagyon éber. Ha ilyenkor átmegyünk, általában végig is alussza az éjszakát. Normál esetben viszont megjelenik valamikor hajnali negyed kettő és fél hét között bármikor, odadől a nagyágyra - mert persze olyan álmos, hogy felborul - és közli, hogy tejecskét. Akkor elballagunk a konyhába, megcsinálom a tejecskét, és visszavándorolunk a nagyágyba, ő felveszi a pozíciót apa és anya között, megissza a tejecskét, de már csukva van a szeme, nyújtja a kezét az üres üveggel, de már fordul is be és nyugodtan alszik tovább.
Egészen reggelig, amikor is lemászik, odajön a fejemhez és az arcomba suttogja: - Kelj fel!
Itthon punnyadunk. Én közepesen vacakul érzem magam, valami hurutos trutymák lapul bennem, és valószínűleg a kuksiban is dolgozik ugyanez, mert noha nem lázas, képes nagyokat nyivákolni. Egyre jobban dolgozza fel közben a világot, már kezd effektív kis kezével is gyurmázni, nemcsak engem néz és rendeli a figurákat. Most áttértünk Noddyra, szerencsére leginkább a pattogó labdákat kéri tőlem, bár most a kis kék labdához kért egy babakocsit is, mert abban alszik. Logikus:) A csillagmintás labdáról sikerült lebeszélni, nem vagyok én szobrásművész, hogy miniatűr csillagocskákat gyártsak rakásra.
Feltettük a tengeres falvédőt is. Igen, végre kész van. Mondjuk. A rögzítés távolról sem tökéletes, mert reggelre bezuhant a kiságyba. Szerintem éjjel azért jött ki sírva, mert ráesett. Nem vészes, mert az egész vékony lenvászonból meg puha polárból van, de valószínűleg én se örülnék, ha a fejemre esne álmomban a tenger:) Így aztán természetesen átköltözött a nagyágyba őfelsége, de nem aludt jól, mert hajnali 4-kor feladványozni akart. Sajnos én szabotáltam a tevékenységet, tovább aludtam. Erre persze ő is, 9-kor kelt fel a szokásos negyed-fél 8 helyett. Nem is mentünk tornázni. Oda se értünk volna:) Pedig ma van még egy programunk, Patrícia doktornénihez megyünk szemészetre.
Legújabb slágerünk az "Ana, hívetykére!" (Anya, szívecskére!) Ez a csatakiáltás azt jelzi, hogy pisilnie-kakilnia kell illetve pisilt-kakilt. A jövő idő nem mindig jön össze, ma reggel is már a nagyja kaki benne volt a pelusban, mikor szólt. Tegnap este viszont bátor volt, az esti kaki után bugyit kért. Minden jól is ment kb. negyedóráig, amikoris elfelejtette, hogy bugyi van rajta és bepisilt. Persze rögtön rohant, hogy szívecskére, de a közmondásos berittyentett pózban, én alig tudtam utána menni, úgy vigyorogtam rajta, mert annyira vicces volt, hogy terpeszben, hajlított lábbal skerál valami bődületes sebességgel a fürdőbe. És aztán persze lebegünk a kádban, előre-hátra, forgunk, kapálódzunk úszás címén, és általánosságban barátkozunk a vízzel. Már nincs pánik, ha víz megy a szájába vagy a szemébe.
Tegnap is ketten mentek le apjával a sima boltba. Szerencsére egyre nagyobb a békesség közöttük, és apja is egyre jobban szeret vele mindenféléket csinálni. Például múltkor ő volt a bagolydoktor, aki bekötözte a kismadár szárnyát. Szóval jönnek lassacskán a közös programok.
Ja, apa meg ihletett állapotba került tegnap, és megcsinálta az almáspitét - míg én rendkívül jót aludtam kiskukkal a nagyágyban, szerény 2,5 óra terjedelemben:) Jó volt almáspite-illatra ébredni:)
És már tűz is a nap, elönti a nagyszobát a derűs fény, és a lány önfeledten piszkálja az orrából a kukacokat. Merthogy ugyan a hasmenéses vírusnak még nincs vége, cserébe belementünk egy náthába. Szerencsére nem durva, de van mit szipuzni.
És kéremtisztelettel: ma reggel az én kislányom úgy keltett fel, hogy megállt a nagyágy mellett, és anya arcába kiabálta: ébresztőőőő! Kisvártatva pedig visszarohant és sürgetően mondta: Anya, szívecskére! Ez pedig azt jelenti, hogy a wc-re akar ülni. És lőn. Pelus le - és kiderült, hogy a pelusban csak és kizárólag pisi van. Felpattant a fajanszra, és máris jött a kaki. A fajanszba, csakis és kizárólag a fajanszba. Naggggggyon büszke vagyok rá!
Kezdünk rászokni a korábbi lefekvésre, mármint nem este, hanem délben, már egy óra körül olyan álmos, hogy felborul. Ennek megfelelően korábban is ebédelünk. Ez közepes kihívás, mert addigra már kell lennie ebédnek:) De igyekszünk felnőni a feladathoz.
Rendkívül szeretünk baby tv-t nézni, és én sem bánom, mert egyrészt mutatnak új dolgokat, másrészt gyakorolhatjuk a már ismerősöket. És közben angolul beszélnek neki, nagyon szépen. Azt már teljesen levette a lány, hogy van olyan, hogy máshol más nyelven beszélnek, az angolt tökéletesen köti ahhoz, hogy Ootyika Angliában van és ott angolul beszélnek. Meg ott emeletes a busz és ott bobbynak hívják a rendőrt. És mesél, mesél szakadatlanul. Lassan kéne videót készíteni róla, mert nemcsak mondja, hanem játssza is. Ma például azzal lepte meg apát, hogy kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, kirámolta belőle a karkötős dobozt, aztán kihúzta a gumis lepedő szélét és belerámolta az összes karkötőt a lepedőbe, mondván: - Zsippzsuppolni akarnak. - De babám, vigyázz, lehet, hogy nem bírja el a lepedő. Teljes meggyőződéssel: - De! Elbírja! Elengedte a lepedőt, és tényleg. Irdatlan nagy bugyor volt a szélén, tele zsuzsuval, de elbírta:)
Mackófülű most megint lázaskodott két napot, megint a semmi közepéből. Most viszont úgy tűnik, a hasmenős vírus ért el minket, mert effektív vizet kakilt.
Hogy honnan tudom? Onnan, hogy állandóan a szívecskés vécére megyünk kakilni. Szól, hogy "Kaki érkezik", és máris pattanunk a vécére, ül rajta, kalimpál a lábával, néha játékot is visz, és beszélgetünk. Már volt, hogy a hűtőfürdőből is kijöttünk, mert szólt, hogy kakilni kell. (Igaz, előtte 5 perccel pedig a kádba kakilt bele, de ez alkalmat adott arra, hogy megbeszéljük: nem minden pukker áll csak levegőből).
Ma reggel már megint 36,5, de dől jobbról balra és vissza, sokat kivett ez a láz és hasmenés. Reggel, amikor először mértünk hőt, és mondtam, hogy nincs láz, első szava azért az volt: - Nincs kúp? - Nincs, kicsim. - Elmegyünk. Nincs láz, elmegyünk.
Most azért már úgy nyilatkozott, hogy maradjunk itthon...
Tegnap csuda verőfényes tavaszillatú idő volt, úgyhogy voltunk a veresegyházi Medveotthonban a nagymamával. Apa eredetileg motorozni ment volna, de a motor úgy döntött, hogy ő nem akar menni: fogta és kitiltotta magából apát, nem indult be. Persze a riasztó leírása sehol (helyesebben valószínűleg valami rezidens kupi mélyén), úgyhogy apa füstölögve itthon maradt. Hozzátartozik a képhez, hogy már szombaton is akart menni motorozni, de akkor meg a kesztyűjét nem találta, na ez vasárnap délelőtt a tárolóban elhelyezett kitudjamilyen nejlonzacskóból előkerült. Szóval valaki nagyon nem akarta, hogy ő motorozzon... Este megnézte a képeket, amiket készítettek azok, akik mégis elmentek, és mély értéssel mondta, hogy jobb is, hogy nem ment el. A csapatból egy kivételével mindenki elesett, mert havas-jeges-latyakos helyekre mentek Dobogókő felé. Gondviselés...:)
Mi bezzeg felkerekedtünk GPS-támogatással, merthogy még sose voltunk a maciknál. A GPS csuda városnézést rendezett nekünk Veresen, de érdemes volt: olyan mesekönyvből kiszakadt kis téglaházat láttunk, hogy azonnal kedvünk lett volna beleköltözni (persze miután kb. 3x megnöveljük az ablakfelületet:)). És egyáltalán, egy olyan új beépítésű részt láttunk, hogy csuda, egyetlen ház nem volt 5 évnél régebbi. Aztán odaértünk a Medveotthonba, ahol mosolygós és szóbő parkolóőr fogadott, megváltottuk a szimbolikus összegű jegyet és máris mentünk a mackókhoz. Lehet a macikat mézzel etetni gulyáságyúhoz való fakanálról, de ezt mi nem tudtuk előre. Volt egy nagyon kedves mama, akinek a gyerekei közepes hiszti kíséretében közölték, hogy ők nem akarnak etetni, és akkor a kedves mama kölcsönadta a fakanalat meg a mézet is a lánynak, aki boldogan etette talán a legnagyobb medvét a parkban. Az is kiderült, hogy nemcsak a macik szeretik a mézet: egy lelkes vállalkozó ifjú ember - kb. 2 éves - bedugott egy fakanalat a farkasnak is, aki boldog arccal lehabzsolta róla a mézet. Az állatállomány jókedvű, fényes szőrű, csillogó szemű, viszont ebben a nagy napsütésben teljesen aszociális volt. Aki tehette, heverészett a napon. A macik a maciudvar közepén, a farkasok meg a fák közti kis domb tetején. Csak a kis kupacok látszottak, onnan lehetett tudni, hogy a kupacok farkasok, hogy az egyik egyszercsak felemelte a fejét. Ja, a rénszarvas nem szereti a mézet. Viszont a lánynak nagyon tetszett, vissza kellett menni hozzá. Meg kellett mászni a kilátót is, meg a mászókát is, meg a kisvonatot is. Szerintem még csomó mindent nem láttunk, mert elég későn indultunk, szóval vissza fogunk menni majd, remélhetőleg apával együtt. Ott ebédeltünk a büfében, ami rendkívül kulturált. Padok és asztalok deszkából összeróva, de nem átabota, hanem szépen lecsiszolva-lelakkozva, reciklált papírból készült tányéralátétek, és a menüsor rendkívül praktikus: van egy csomó sokszemélyes tál, tényleg az a legkézenfekvőbb, hogy a család betol egy ilyen tálat. Mi egy kétszemélyest ettünk hárman, de úgy, hogy apának hazahoztunk egy vacsorányi doggie-baget belőle. Sajnos kisvillájuk nincs, de ezt kibírtuk:) Bent nincs dohányzás és nincs kutya, van viszont babáknak etetőszék. Dohányozni pedig a "kerthelyiségben" lehet: ezt besátrazzák, kitesznek egy kültéri gázkályhát, van 3-4 asztal, hamutartó, szóval nem a zimába kergetnek ki a cigivel, hanem az is kulturális és normális. Gizi annyit szaladgált és nézegetett, hogy teljesen kicsípte a levegő, ájultan bealudt a visszaúton, aztán egy óra alvás után úgy jöttünk haza, hogy raplizott, hogy menjünk még kertbe vagy sétizni vagy bárhova. Nem lehetett, mert jöttek a babakocsiért. Igen, eladtuk a babakocsit. És eladtuk az utazóágyat. Eljött ez a kor is: elkezdjük felszámolni az induló készleteket. Kicsit fáj a szívem, meg kicsit nosztalgiázok, de hát tényleg minek tartogatni.
A szemben levő üres telekre egy ideje beköltözött egy csapat hajléktalan.
Először azt lehetett észrevenni, hogy a bontásban bedőlt ajtót betámasztották. Aztán a senki által nem gondozott OSB-ből készült kaput javították meg, egyszerű fariglivel zárhatóra. Amíg nem volt hó, látszott, hogy köteleket vagy drótokat húztak ki az épületmaradvány mellett, és ott teregették a ruháikat. Néhány téglából tűzrakóhelyet szerkesztettek. Minden délután olyan 3-4 óra fele megjelenik valaki - nem tudom, hogy egy szakács van, vagy felváltva főznek - és leül egy régi sárga üdítősrekeszre, feltesz egy nagy fazekat főni, figyel a tűzre, figyel az ételre. Van egy nagy kutyájuk is, sőt pár napja négy virgonc, gömbölyű, majdnem egyforma kiskutya is megjelent.
Amikor megjelentek a kiskutyák, befoltozták a kerítést elöl, hátul pedig, ahol kijárnak, egy gyerekszobákon használatos rácsot tettek le. Mióta esik a hó, mindennap utat lapátolnak a járdára. Rendesen, le az aszfaltig. És nemcsak a kapu előtt, hanem végigmennek a sarokig. A hangjukat nem halljuk, ha nem a negyedikről néznénk be hozzájuk, azt se tudnánk, hogy ott laknak.
Múltkor egy párt vettem észre. Ott tipródtak a járdán, a kapu meg a falon megmaradt rácsos ablaknyílás között. Kötött sapka, piaci tolldzseki, csizma - egyszerű átlag környékbeli lakosok. Egy elég hasas zacskót szorongattak, végül megpróbálták berakni a rácsos ablak rácsai közé. A bent lakók hallották a szöszmötölést, egyikük lassan meg is indult az ablak felé. A pár elhelyezte a zacskót a rácsok között, majd továbbsiettek a buszmegállóba. A hajléktalan lassan odalépkedett a zacskóhoz, először kissé gyanakodva nézte, hozzányúlt, aztán bevette és bevitte a házba. Gondolom, ennivaló lehetett benne.
Én meg egyre jobban szégyellem magam a kupi, a kosz és a kidobott kaja miatt.
Ma arra jöttünk haza, hogy nem tudunk hazajönni. Az utcában állt keresztben egy bazinagy létrás tűzoltóautó pont a garázskapu előtt, és a ház tetejéről meg egy felső emeleti hullámpala tetőről, amit az erkélyre tettek, szedték le a havat-jeget. Sebaj, ilyenkor mi a másik garázskapun be tudunk menni. Luxus, no.
Ma Tücsökzenén voltunk, mert holnap farsangolni megyünk a csicsergőbe. Ez sem rossz, de a lány már mozogna inkább. Sok ismerős dal/mondóka volt, néhány teljesen új, és elég sok már elfelejtett. Nem baj, újratanulom majd. Utána nagymamánál ebédeltünk volna, ha a lány evett volna, de most nem igazán érdekelte az evés, inkább nagymama láncaival dorbézolt. Aztán hazajöttünk, és muszáj volt kimenni a kertbe, mert megláttuk az óóóóriási hóembert, amit valami lelkes csapat építhetett a kertben. Most összesen három hóember van: az óriási labdaszemű, a kicsit kisebb pisai kiadás, aminek nem volt szegénykének semmije, úgyhogy száraz levélből kapott szemet-orrot-szájat-gombot, hetykén a fejébe csaptunk egy piros szitát és zergetollnak beletűztünk még egy levélkét.
Úgy fest, lement a nagy lázas betegség, gyakorlatilag másfél nap láz és még 2-3 nap elesettség volt a betegség. Tegnap délután szerény három és fél órát méltóztatott aludni a kisnaccsám, és akkor is már én keltettem fel, féltem, hogy éjjel kukorékolni fog. Szerencsére nem tette. De a délutáni nagy alvás óta mosolygós, jó a kedve és tiszta a szeme.
Vasárnap voltunk Vilmos-koncerten, a kisasszony nagyon élt. Előrement a színpadhoz táncolni, merthogy lassan-lassan egy csomó gyerek odanyüzsgött a színpad elé, és spontán kört alakítottak és körtáncoltak. Meg párban táncoltak. Meg ugrándoztak. Az én lányom eleinte hiába keresett partnert a körtánchoz, aztán egyszercsak ránk köszönt Julcsi anyukája, akikkel az újpesti családi játszóban már játszott egyszer a lány, és akkor egy kicsit ők ketten táncoltak együtt. De leginkább egyedül ugrabugrált, tökéletesíti a páros lábbal ugrást, amit előző hétvégén megtanult.
Vilmos csudapók. Bejön egy szál gitárral, egy csellóval, egy dorombbal, egy fogalmamnincsmilyen dudatrombitasíp-akármivel meg egy tamtamdobbal, leül egy székre, és egy órán át elszórakoztat 80 gyereket meg a szüleiket. Énekel, mesél, hangszert tanít, zenei stílusokat mutat be, állathangot utánoz csellóval, csendben, sutyiban zenei viccekre tanítja a kölköket. Megyünk máskor is:
Ezt a koncertet követte az ájult alvás, amitől a lány helyrebiccent. Ma már annyira aktív, hogy persze mentünk Csiribiri-tornára, ahol Sárival megbeszéltük, hogy igen, ő a Sári, meg a Petyosz, meg a Noémi, meg ki kinek kicsodája. Találkoztunk Luca babáékkal is, ők is jöttek tornára. A kisasszony már szinte tudja a koreográfiát - így második alkalomra -, bár amikor az a feladat, hogy babák a terem egyik végébe, mamák a másikba, és rajtra el kell mászni a mamákhoz, az én édes gyermekemben még élénken él az eddigi futás élménye és hozzám szalad:) Majd mikor szólok, hogy mászni kellett volna, egy hang nélkül visszamegy a rajthelyre és odamászik hozzám. Szófogadó. Ma volt kis nyekergés, mert ő szerette volna a három gombócot betenni a tölcsérbe, de egy kisfiú felszedte előle... Hát, lányom, döntsd el hamarabb - mondtam volna, de ezt majd kevésbé stresszes időpontban fogom elmondani. Különösen, mivel még két ilyen alkalom volt, hogy inkább leállt nyafogni, ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat arra, hogy azt csinálja, amit akart (addig tökölt az alagútnál, míg másik két babó bemászott előtte, az meg már nem jó). Összességében nagyon jól érezte magát, és ügyesedik, és lelkesedik. Csendben szaporodnak a sikerélmények és így csendben nő a kedve mozogni. Örülök nagyon. Torna után még kicsit játszottak Lucával a terem előtti padokon. Lány azonnal beosztotta: - Ez itt az én házam! - És akkor melyik a Lucáé? - Az ott, messze, távol! Mély egyetértésben kekszezett Lucával, együtt indultunk lefelé a liften, és a kapu előtt még gyorsan havaztak egyet a csajok, aztán mentünk nagymamát összeszedni, mert indultunk vásárolni. Beülünk az autóba, nagymama is beszáll, és a lány egyszercsak kijelenti: - Luca a barátom.
Az Aldiban nagymama vett neki - merugye nem nekem, neki - egy csokor tulipánt. Mindig érdeklődéssel várjuk, milyen színt választ. Ma a fehér volt soron. De annyira tetszett neki a tulipán, hogy még ebédnél is a tulipánoknak tartott előadást. A tulipánok nézték, ahogy ő daruzik a kanállal, meg hogy iszik a pohárból, meg hogy ez főzelék, ez meg túrórudi, de nem a papírja édes, az pöttyös.
Daruzni tanulunk. A kanállal már egész jól beletalál a szájába, csak az a baj, hogy úgy emeli a kanalat, mint a markoló, magyarul a keze lent marad az asztalon, úgy emeli a szájába a kanalat, nyilván a nyele felé minden kicsurog-kiesik belőle. Ezért most azt tanuljuk, hogy úgy emeljük a kanalat, mint a daru, nem úgy, mint a markoló. Ez ígéretes pályának tűnik. Persze legjobb kézzel szedni a levesből a betűtésztát...
Ma egészségügyi napunk volt. Kuksi átaludta az éjszakát - persze 2 fele felébredt, kért tejecskét és átvonult velem a nagyágyba, apja nagy örömére -, majd reggel negyed 8-kor frissen és üdén kelt, 39 fokos lázzal. Nagymama jött és váltott, és indulhattam máris a Honvéd Kórház bugyraiba elmerülni. A labornál intelligenciavizsgálatot is végeznek: ha már elölvastad a sorszámhúzóra ragasztott "Nem működik" feliratot, akkor jöjjél rá, hogy a gézcsíkra rákötött kis papírkockák manuális sorszámként működnek, abból kell tépni. De az nem az adminisztrációs ablakhoz szól, hanem majd valamire biztosan használják, leginkább a laborba szólításra, bár ott pl. a kismamák és a sürgősek soron kívül mehetnek be, továbbá aki ott áll az ajtóban, az fog bemenni. Két néni lyuggatja a pacienseket, angyali türelemmel. Szerencsétlen adminisztrátor csajon csattan az egész, ő próbál felülkerekedni a káoszon. Szerény egy óra sorbaállás után már mehettem is pisilni, ami persze a pisi tubusba öntéséből áll, majd a tubust el kell helyezni egy apart kis tálcán. Betegtárs néni mesélte, hogy volt olyan, amikor még pohárba kérték a pisit, hogy egy fiatalember lehelyezte saját pohárkáját, majd egy másik pohárkából hozzáöntött. Biztos szégyellte, hogy kevés. Milyen ciki, ha ezután megállapítják, hogy terhes... Innen tovább ultrahangra és röntgenre. Ez érdekes volt, mert nekem egy elég széles várócsarnok kb. közepén kellett elhelyezkednem, mert két oldalról szólíthattak. A röntgen elég katonás volt, a röntgenes néni hiányos mondatokban kommunikált, gyakorlatilag szavakban, a leghosszabb mondatai a "Jó napot" és a "Kész vagyunk" voltak, viszont szakszerűen csavargatta a fejem a kívánt pozícióba. Az ultrahang viszont üdítő volt. Egyrészt volt bent vagy 6 fehérköpenyes ifjú hölgy, akiket a fődoktornéni terelgetett, és igazi élő pacienseken magyarázta nekik az ultrahang rejtelmeit. Másrészt már az derültséget keltett, amikor mondtam, hogy azért vagyok itt, mert a szemész szerint dülled a szemem. Hozzá kell tennem, hogy rögtön értették, miről van szó, simán összekapcsolták az endokrinológiával. Szó szót követett, beszélgettünk családi hajlamról stb., és a végén csak kikerekedett valami. Az egyik aldoktornéni először tétován mondta: - Genetikai predispozíció... dohányzik... ezek összefüggenek az exophtalmiával. - Tehát, ha leszokom a cigiről, visszamegy a szemem? - Igen. Erre közbeszólt a fődoktornéni: - Oké, na akkor ezt most valahogy rendesen le kéne írni.
Szóval rendkívül jó hangulatban zajlott a rendkívül eredményes vizsgálat.
Hazajöttem, kuksilány is rendkívül eredményesen fárasztotta a nagymamát, megebédeltek, meséltek, mindenfélét csináltak, és hálistennek a láza is lement 37,7-re. Viszont a doktornéni csak délután fél 5 körül ért ide, és amint a torkát meglátta, mondta, hogy most mindenkié ilyen, 3-4 nap alatt lemegy, ez egy ilyen pirostorkos vírus, nem kell vele semmit csinálni. Most már csak az a matek jön, hogy vasárnap menjünk-e koncertre. De ha mondjuk esetleg szombaton láztalan... akkor szerintem megkockáztatom:)
Pedig olyan jól indult a nap. Reggel jött Éva néni, zökkenőmentesen felkeltünk, zökkenőmentesen összekészítettem az úti elemózsiát és a táncruhát (na nem tütü, nagymamától kaptunk egy csini, némi ezüstszállal átszőtt legginget, hogy ebben menjünk táncházba), megfürödtem, lányt összekaptam, és már vágtattunk is a 105-ös megállójába. Na itt kellett volna gyanakodnom, mert úgy jött, mint a lassított felvétel. A házat még nem hagytuk magunk mögött, és már közölte, hogy utazni akar. Na mindegy. Odaértünk, bementünk, táncoltunk, énekeltünk, szaladtunk, ugráltunk, csörgőztünk, és általánosságban véve jól éreztük magunkat. De amint a lábunkat kitettük a teremből, rögtön nekem dőlt és dülleszkedett. Adtam egy puszát a kókuszára, rögtön éreztem, hogy tüzel a feje. Enni se nagyon akart, inni se. Lassacskán azért hazabandukoltunk és itthon megmértem, majd rögtön kapott egy kúpot is a popójába. Most alszik.
Táncon édes volt: felvette a micimackós láncát, amit két másik baba azonnal kiszúrt, és onnantól kezdve nem foglalkoztak a tánccal, hanem ott álltak a lánnyal szemben és játszottak a láncával, ő meg kicsit értetlenül és enyhén féltékenyen álldogált. De nem tudott táncolni meg játszani sem, mert álltak előtte a babák, a végén már mindenki ezen mosolygott, aztán eltettem a láncot és a gond megoldódott.
Update: épp most jelent meg nyüszögve, szerintem lesz még ebből nagyobb láz is.
Hétvégén négygyermekes anyává váltam ismét, bár a három már nagy lakli, és alkalmasint bevonható a háztartásolásba is. Persze ehhez képest szombaton csak dőltek jobbra-balra, tévétől az internetig, kiccsaj meg ott orbitált közöttük fel-le. Jókat főztünk, jókat ettünk, jókat nevettünk, jót táboroztak a nagyszobában. Felavattuk a kinyitható kanapét és apa túrázós hálózsákját is, jó szolgálatot tett mind.
Kiccsaj nagyon élvezte a másik kiccsajt, aki hálistennek szeret kint lenni a levegőn, úgyhogy szombaton útnak is eredtünk. A lány küzdött a neki combközépig érő hóban, frusztrálta, hogy nem tud járni benne. Így viszont jót játszottunk, hogy mi vagyunk a sarkkutatók, és keressük a pingvineket, de sajnos ők rossz sarkon laknak, és csak jegesmedvékkel találkoztunk. Aztán hárman nekiálltunk hógolyózni, amiből persze rendkívül gyorsan átváltottunk a hóember-építésre. Mikor a lába meg a pocakja megvolt, mi a lánnyal elmentünk a műanyagbolt elé sarkkutatni, hátha találunk piros bogyókat. Törtem az utat szegénykémnek a hóban, ő meg alig tudott lépni még az én nyomomban is. Mindenesetre odaértünk, micsoda meglepetés, még piros bogyót is találtunk, és mentünk vissza a nagylányhoz, aki közben már elkészítette a hóember fejét. Szépen feldíszítettük a piros bogyókkal, kapott gallyacskákból orrot meg hajat, még biggyesztettünk rá két kezet, és kész is volt a hóember. Ma néztem meg, mára rombolták le (még az is lehet, hogy a kutyák, mert a kutyafuttató mellé építettük). Aztán a nagylány megtanította a kislányt, hogyan kell hóangyalkát készíteni, ez nagy sláger lesz, mert lehet büntetlenül hemperegni a hóban:)
Azért az nagyon helyes volt, hogy amikor a nagyok elmentek, a lány valahogy felszabadultan körbejárta az egész lakást, elkezdett folyékonyan, szinte levegővétel nélkül dumálni, és mindenhol játszott egy kicsit. Szóval, jó, jó ez a rokonozás, de azért utána megint birtokba kellett venni a területet:)
- Azon a szigeten ahol élek, ott is lakik egy csiga. - Tényleg? És neki is piros a háta és hét fekete pöttye van? Hogy hívják? - Kata. Nagyon hasonlít rád, csak neki kék a háza sárga pöttyökkel.
(Bartos Erika: Bogyó és Babóca rokonai alapján, félálomban)
Arra ébredtünk - nyilván kettecskén a nagyágyban -, hogy megint fehérbe borult a világ, kavarogtak a hópihék a jegeces szélben. Természetesen nyomban eldöntöttem, hogy rendrakós napot tartunk. Ennek jegyében végre egyberaktam az összes legót, amitől felszabadult egy kartondoboz. Aztán kiraktuk a mosogatógépet. Azazhogy együtt kezdtük, de aztán a lány örömmel felfedezte benne a merőkanalat, és felkiáltott: - Ez éppen jó lesz nekem! - és elrobogott. - Mire lesz neked jó? - Evezőnek! - és bepattant a kartondobozba, leült, evezni kezdett a merőkanállal, és közölte: - Leus vagyok, kajakozok.
Majd kijön az előszobába, belebújik a gumicsizmába. Közli: - Útnak indulok. - Hová, babám? - Messzi-messzi Angliába. - És Angliában hova mész? - Stocktonba! - majd nekiindul a nagyszobának.
... csak magam vagyok idebe. Azaz: táncházban voltunk. Eddig ez a legnagyobb kihívás a kisasszonynak, minden mást csípőből megold kb. másodikra (kivéve az ugrálást, egyelőre nem hagyja el a földet), de itt a tánclépések gyorsan változnak és gyorsan jönnek egymás után, szóval ezt az idő legnagyobb részében néztük-hallgattuk. De azért tekeredtünk, mint a kígyó, bújjbújjzöldágaztunk, sőt, még megyagőzösözni is beállt a gyerekek sorába, aztán kis spéttel rádöbbent, hogy ja, nem anya fogja, es akkor kimenekült a sorból:) De ezzel együtt azt közölte, hogy jöjjünk még. Úgyhogy vettünk is bérletet, bár már nem 10 alkalom lesz ebben a sorozatban, hanem kb. 6, de egyelőre elég is lesz.
Persze most nem a normál formáját futotta a lujzi, mert az éjszakázás sokat kivett belőle, dőlt, mint a zsák ideoda, még kicsit nyekeregnie is sikerült. Mondjuk ma megint meghajtottam egy kicsit, mert táncház után elmentünk az Ikeába nagymamával, és a lány kapott előzetes szülinapi ajándékot, mert imádja, és mert a nagymama már megint költekezik. Mikor hazaértünk, össze is rittyentettem, de azért még szükség lesz erős férfikézre, mert a lábait egyáltalán nem vagyok képes becsavarozni. Egyelőre forog, meg be lehet csukni, és ezek a fő szempontok. Ja, én meg kaptam egy nagyobb kosarat a kötéseimnek.
Reggel, mikor bementem a zuhanyba, kisasszony berobog a nyakába akasztott kicsi sárga elemlámpával: - Megjött a doktorbácsi! - Miért, ki beteg? - A rádió! - És meggyógyítod? - Persze, hiszen doktorbácsi vagyok!
Tegnap este elkezdtük festeni a gyerekszoba falára a dekorációkat (márminthogy kartonra festünk, nem a falra), úgyhogy odaköltöztettem a lányt is a nagyasztalra, és ő vízfestékezett, amíg én Katát és Babócát gyártottam. Mikor végeztünk, mondom neki: - Na, kis Picasso, mára ennyi. - Kiaza Picasso? - Picasso egy festő bácsi, nagyon híres volt. - Hol lakik Picasso? - Már nem él, babám, régen élt. Fejét lassan ingatva, mély átéléssel: - Nagyon-nagyon régen találkoztam Picassoval.
Ma a világon semmit nem csináltunk. De semmit. A lábunkat se tettük ki a lakásból. Persze a semmibe beletartozik kb. egy óra dombérozás a nagyágyban, amikor is kisasszonyka úgy ráhuppant a derekamra, hogy komolyan azt hittem, most valami elszakad benne. Továbbá a 8-as kötőtűvel először hegedült, aztán bőgőzött, aztán gitározott is volna, csak mondtam, hogy a gitárhoz alapesetben nem használunk vonót. Felfedezte, hogy a fellépőt a fürdőszobán kívül is lehet használni, például a gyerekszobai könyvespolc elérésére és legfőképp lerámolására. Kb. félóra után a gyerekszoba padlóját egyenletes vastagságban borították a mesekönyvek. Cserébe viszont felfedezte a régi lapozós könyveit, legnagyobb sláger az "ébresztős", egy kis fürdőkönyv, amiben a reggeli felkelés rekvizitjei vannak. Rögtön neki is állt hajat mosni vele, merthogy a hátulján tejesüveg van, az meg hasonlít a samponra. Aztán következett a maratoni mesenézés. Mazsola, Tádé, Nagy hoho, Fülesmackó, végtelen számú variációban. Este pedig az abszolút slágernek bizonyuló Baby Tv-re tévedtünk. Hát ez közepesen nagy hiba volt, mert nagyonnagyon tetszett neki. És van abban valami, hogy ha már tv-ben nézünk mesét, akkor ezeket nézzük. Tökéletesen felfogható, érthető, rövid, zömmel csak zenés kis animációk. Még én is ottragadtam vele, a kanapén a paplanba bagyulázva ültünk egymás mellett és lelkesen kommentáltuk a meséket. Már csak a szotyi hiányzott. (Helyette ott vacsoráztunk piknikrendszerben, mert a nagyasztalon viszont széthagytuk a festés összes kellékeit. Megkezdtem a kiságy melletti fali világ elkészítését. Kisasszony meg pingált.)
Holnap 10 órakor táncház. Nem minden papsajt:)
Update hajnali fél 2-kor: kisasszonyka 1 óra után megjelent, hogy tejecske. Majd közölte, hogy nem szeretne anya nélkül lefeküdni. Kompromisszum: idejöhet a kanapéra, míg anya befejezi a dolgozót. Idecipeltünk vagy 6 lapozóskönyvet, amiket szépen egyesével idehordott mellém - merthogy ideköltözött a lámpafénybe a kis fehér székkel - és felolvasott, majd közölte: - Elmegyek, meglátogatom szegény tökmamát, mert egyedül van, ne aggódj, mindjárt visszajövök, nem megyek sehova. Idehozta a tökmamát, megnézegette, közben kakilt egy egészségeset, majd megkérdezte: - Hátadig vagy kakis vagy nem?
Most, hogy befejeztem a melót, elviszem aludni. Remélem, el fog aludni.
Ma megint kipróbáltunk valami újat. Csiribiri tornán voltunk Ágiékkal. Jóval tempósabb, mint a Manótorna, de utóbbit egy szeretetteljesebb csaj tartja. Mindenesetre a huligánbébi ezt is nagyon élvezte, szaladt, guggolt, ami mondókát már ismert, azt mondta is, és a foglalkozás végén volt nagy boldogság, aztán rögtön nagy csalódás. Jött az ejtőernyő, és abban mindegyik gyereket megzsippzsuppoltatták. Ez volt a boldogság. A csalódás az volt, hogy csak egyszer, kiskisasszony sírva is fakadt rajta, annyira szeret zsippzsuppolni. Egyébként mindenki azon vigyorgott, hogy szegény én, mert elég sok gyakorlatnál emelni kell a gyereket. Aki a nagymama mérlege szerint immár 19 kiló. Majd a magasságát is megmérem, kb. egy fejjel nagyobb minden más gyereknél a csoportban. Hiába, anyja lánya.
Aztán ismét 105-ös buszra kaptunk és eljöttünk a Béke térig. Bementünk még a simaboltba, vettünk finomfőzelék-alapot, úgyhogy a heti kihívás is megvan. Most pedig békésen szundikál a nagyágyban, hálistennek ma már nincs lyukas nap.
