Éjjel egykor

élvezem a családi létet. Csend van, nyugalom és tisztafüggöny-illat. A konyha felől némi kenyérillat szivárog, otthonos sötétségben az íróasztali kislámpa meleg sárgája mutatja a kuckóm határait. Ha kimegyek akárcsak az előszobába, hallok egy erőteljes, férfias hortyogást, ha bedugom a fejem a gyerekszoba ajtaján, hallok egy babaszuszogást. A lány néha-néha megnyikkan álmában, volt már rá példa, hogy beszélt is. de alapjában véve a meleg pizsamába öltözve elvackol valahol a kiságyban, a paplan legkisebb igénye nélkül. A pocakja tele szilvásgombóccal meg estimesés tejecskével, a plafonon derengenek neki a saját csillagai, és a zsiráfos függöny gyengéden illatozik, azt is kimostuk ma. A konyhában otthonosan ropog-kattog a bútor, gurgulázik a hűtő, a nagyszobában békésen ketyeg az óra, a fürdőszobában még érződik az esti babafürdetés illata.

Baba. Már nem baba. Tegnap óta viszont az a sláger, hogy mesélni kell, mit csinált babakorában. Délelőtt egy nagy hancúrozás után a nagyágyban apja óriási nagypárnáján kötött ki, úgy, hogy félig a párnán feküdt - ami félig az ölemben volt -, félig az ölemben. Olyan volt, mint néha babakorában, hát rögtön ringatni is kezdtem. És elmeséltem, hogy mikor pinduri baba volt, akkor is ezt csináltam. Áhítattal hallgatta a mesét, és fel nem kelt volna, meg nem moccant volna. Este meg közölte: pólyásbaba akarok lenni. Ez azt jelenti, hogy a lábát úgy kell a törölközőbe bugyolálni, mint régen. Ma anyás napunk volt, kéremszépen, és nem mondhatnám, hogy nagyon bánatos vagyok miatta:)