Kipukkadva

Kisasszonyka kicsit elfáradt.

Tegnap csuda verőfényes tavaszillatú idő volt, úgyhogy voltunk a veresegyházi Medveotthonban a nagymamával. Apa eredetileg motorozni ment volna, de a motor úgy döntött, hogy ő nem akar menni: fogta és kitiltotta magából apát, nem indult be. Persze a riasztó leírása sehol (helyesebben valószínűleg valami rezidens kupi mélyén), úgyhogy apa füstölögve itthon maradt. Hozzátartozik a képhez, hogy már szombaton is akart menni motorozni, de akkor meg a kesztyűjét nem találta, na ez vasárnap délelőtt a tárolóban elhelyezett kitudjamilyen nejlonzacskóból előkerült. Szóval valaki nagyon nem akarta, hogy ő motorozzon... Este megnézte a képeket, amiket készítettek azok, akik mégis elmentek, és mély értéssel mondta, hogy jobb is, hogy nem ment el. A csapatból egy kivételével mindenki elesett, mert havas-jeges-latyakos helyekre mentek Dobogókő felé. Gondviselés...:)

Mi bezzeg felkerekedtünk GPS-támogatással, merthogy még sose voltunk a maciknál. A GPS csuda városnézést rendezett nekünk Veresen, de érdemes volt: olyan mesekönyvből kiszakadt kis téglaházat láttunk, hogy azonnal kedvünk lett volna beleköltözni (persze miután kb. 3x megnöveljük az ablakfelületet:)). És egyáltalán, egy olyan új beépítésű részt láttunk, hogy csuda, egyetlen ház nem volt 5 évnél régebbi. Aztán odaértünk a Medveotthonba, ahol mosolygós és szóbő parkolóőr fogadott, megváltottuk a szimbolikus összegű jegyet és máris mentünk a mackókhoz. Lehet a macikat mézzel etetni gulyáságyúhoz való fakanálról, de ezt mi nem tudtuk előre. Volt egy nagyon kedves mama, akinek a gyerekei közepes hiszti kíséretében közölték, hogy ők nem akarnak etetni, és akkor a kedves mama kölcsönadta a fakanalat meg a mézet is a lánynak, aki boldogan etette talán a legnagyobb medvét a parkban. Az is kiderült, hogy nemcsak a macik szeretik a mézet: egy lelkes vállalkozó ifjú ember - kb. 2 éves - bedugott egy fakanalat a farkasnak is, aki boldog arccal lehabzsolta róla a mézet. Az állatállomány jókedvű, fényes szőrű, csillogó szemű, viszont ebben a nagy napsütésben teljesen aszociális volt. Aki tehette, heverészett a napon. A macik a maciudvar közepén, a farkasok meg a fák közti kis domb tetején. Csak a kis kupacok látszottak, onnan lehetett tudni, hogy a kupacok farkasok, hogy az egyik egyszercsak felemelte a fejét. Ja, a rénszarvas nem szereti a mézet. Viszont a lánynak nagyon tetszett, vissza kellett menni hozzá. Meg kellett mászni a kilátót is, meg a mászókát is, meg a kisvonatot is. Szerintem még csomó mindent nem láttunk, mert elég későn indultunk, szóval vissza fogunk menni majd, remélhetőleg apával együtt.
Ott ebédeltünk a büfében, ami rendkívül kulturált. Padok és asztalok deszkából összeróva, de nem átabota, hanem szépen lecsiszolva-lelakkozva, reciklált papírból készült tányéralátétek, és a menüsor rendkívül praktikus: van egy csomó sokszemélyes tál, tényleg az a legkézenfekvőbb, hogy a család betol egy ilyen tálat. Mi egy kétszemélyest ettünk hárman, de úgy, hogy apának hazahoztunk egy vacsorányi doggie-baget belőle. Sajnos kisvillájuk nincs, de ezt kibírtuk:) Bent nincs dohányzás és nincs kutya, van viszont babáknak etetőszék. Dohányozni pedig a "kerthelyiségben" lehet: ezt besátrazzák, kitesznek egy kültéri gázkályhát, van 3-4 asztal, hamutartó, szóval nem a zimába kergetnek ki a cigivel, hanem az is kulturális és normális.
Gizi annyit szaladgált és nézegetett, hogy teljesen kicsípte a levegő, ájultan bealudt a visszaúton, aztán egy óra alvás után úgy jöttünk haza, hogy raplizott, hogy menjünk még kertbe vagy sétizni vagy bárhova.
Nem lehetett, mert jöttek a babakocsiért. Igen, eladtuk a babakocsit. És eladtuk az utazóágyat. Eljött ez a kor is: elkezdjük felszámolni az induló készleteket. Kicsit fáj a szívem, meg kicsit nosztalgiázok, de hát tényleg minek tartogatni.