Zabszalma

Úgy fest, lement a nagy lázas betegség, gyakorlatilag másfél nap láz és még 2-3 nap elesettség volt a betegség. Tegnap délután szerény három és fél órát méltóztatott aludni a kisnaccsám, és akkor is már én keltettem fel, féltem, hogy éjjel kukorékolni fog. Szerencsére nem tette. De a délutáni nagy alvás óta mosolygós, jó a kedve és tiszta a szeme.

Vasárnap voltunk Vilmos-koncerten, a kisasszony nagyon élt. Előrement a színpadhoz táncolni, merthogy lassan-lassan egy csomó gyerek odanyüzsgött a színpad elé, és spontán kört alakítottak és körtáncoltak. Meg párban táncoltak. Meg ugrándoztak. Az én lányom eleinte hiába keresett partnert a körtánchoz, aztán egyszercsak ránk köszönt Julcsi anyukája, akikkel az újpesti családi játszóban már játszott egyszer a lány, és akkor egy kicsit ők ketten táncoltak együtt. De leginkább egyedül ugrabugrált, tökéletesíti a páros lábbal ugrást, amit előző hétvégén megtanult.

Vilmos csudapók. Bejön egy szál gitárral, egy csellóval, egy dorombbal, egy fogalmamnincsmilyen dudatrombitasíp-akármivel meg egy tamtamdobbal, leül egy székre, és egy órán át elszórakoztat 80 gyereket meg a szüleiket. Énekel, mesél, hangszert tanít, zenei stílusokat mutat be, állathangot utánoz csellóval, csendben, sutyiban zenei viccekre tanítja a kölköket. Megyünk máskor is:

Ezt a koncertet követte az ájult alvás, amitől a lány helyrebiccent. Ma már annyira aktív, hogy persze mentünk Csiribiri-tornára, ahol Sárival megbeszéltük, hogy igen, ő a Sári, meg a Petyosz, meg a Noémi, meg ki kinek kicsodája. Találkoztunk Luca babáékkal is, ők is jöttek tornára. A kisasszony már szinte tudja a koreográfiát - így második alkalomra -, bár amikor az a feladat, hogy babák a terem egyik végébe, mamák a másikba, és rajtra el kell mászni a mamákhoz, az én édes gyermekemben még élénken él az eddigi futás élménye és hozzám szalad:) Majd mikor szólok, hogy mászni kellett volna, egy hang nélkül visszamegy a rajthelyre és odamászik hozzám. Szófogadó. Ma volt kis nyekergés, mert ő szerette volna a három gombócot betenni a tölcsérbe, de egy kisfiú felszedte előle... Hát, lányom, döntsd el hamarabb - mondtam volna, de ezt majd kevésbé stresszes időpontban fogom elmondani. Különösen, mivel még két ilyen alkalom volt, hogy inkább leállt nyafogni, ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat arra, hogy azt csinálja, amit akart (addig tökölt az alagútnál, míg másik két babó bemászott előtte, az meg már nem jó).
Összességében nagyon jól érezte magát, és ügyesedik, és lelkesedik. Csendben szaporodnak a sikerélmények és így csendben nő a kedve mozogni. Örülök nagyon.
Torna után még kicsit játszottak Lucával a terem előtti padokon. Lány azonnal beosztotta:
- Ez itt az én házam!
- És akkor melyik a Lucáé?
- Az ott, messze, távol!
Mély egyetértésben kekszezett Lucával, együtt indultunk lefelé a liften, és a kapu előtt még gyorsan havaztak egyet a csajok, aztán mentünk nagymamát összeszedni, mert indultunk vásárolni. Beülünk az autóba, nagymama is beszáll, és a lány egyszercsak kijelenti:
- Luca a barátom.

Az Aldiban nagymama vett neki - merugye nem nekem, neki - egy csokor tulipánt. Mindig érdeklődéssel várjuk, milyen színt választ. Ma a fehér volt soron. De annyira tetszett neki a tulipán, hogy még ebédnél is a tulipánoknak tartott előadást. A tulipánok nézték, ahogy ő daruzik a kanállal, meg hogy iszik a pohárból, meg hogy ez főzelék, ez meg túrórudi, de nem a papírja édes, az pöttyös.

Daruzni tanulunk. A kanállal már egész jól beletalál a szájába, csak az a baj, hogy úgy emeli a kanalat, mint a markoló, magyarul a keze lent marad az asztalon, úgy emeli a szájába a kanalat, nyilván a nyele felé minden kicsurog-kiesik belőle. Ezért most azt tanuljuk, hogy úgy emeljük a kanalat, mint a daru, nem úgy, mint a markoló. Ez ígéretes pályának tűnik. Persze legjobb kézzel szedni a levesből a betűtésztát...

(kép innen)