Mosolygós napok

Kitört a nyár, és vele a szemben lévő üres telken a földmunka. Szóval lehetnénk kismanóval az erkélyen, de nincs kedvünk, mert zaj van és por. Most már tényleg elkezdtem nagyon várni, hogy mehessünk a Balcsira.

Kismackó jön-megy, egyre újabb dolgokat talál a lakásban, amikkel játszhat, ma például az erkélyajtót nyitogatta-csukogatta, magyarán jól odavágta az íróasztal sarkához. De nagyon kis okos, rájött, hogy ha nem csattan az ajtó az íróasztalon, akkor anya nem szól rá:)

Érdekes megjegyzést olvastam a levelezőlistán. Egy kollegina teljesen normális dolognak tartja, hogy a megbízó meg akarja nézni, milyen körülmények között dolgozik, ezért komplett irodaszerű helyiségeket alakított ki a lakásában. Hát nem tudom, biztos én vagyok elkényeztetve - és elkényelmesedve -, de szerintem ha a munkám megfelel, senkinek semmi köze hozzá, hogy milyen körülmények között végzem el. Nem hiszem, hogy a távmunkában dolgozó alkalmazottaknál ugyanezt az inspekciót elvégzik. Nagyon érdekes - bár egyáltalán nem lóg ki a mai tendenciák közül -, hogy már ilyen tekintetben is a látszat kezd uralkodni. Arról nem is beszélve, hogy mennyire felháborítónak tartom azt, hogy valaki a fordító cipője alapján mond árat a munkájára... Ebben persze az is vicces, hogy én lobbiztam apánál, hogy most a vb alkalmával igenis legyen egységes pólójuk-ingük és névjegyük, és minél egységesebben és cégszerűbben jelenjenek meg. Ez ugyanúgy a látszatról, a megjelenésről szól, és semmi köze a munkájuk színvonalához. Lehet, hogy ezen még dolgoznom kell:)

Nekem céges arculatom van régóta, viszont a cipőteszten megbuknék:) na nem azon, hogy olcsók, hanem hogy régiek a cipőim. Vannak napok, amikor ez nagyonis látszik rajtuk. Talán rá kéne szoknom a sokkal sűrűbb cipőpucolásra. De hogy ez szakmai problémává nőné ki magát, ezt nem gondoltam volna:)

Anyaság

Minden este úgy futok neki, hogy na most már a habos lila lelkemet fogom ideömleszteni valami elképesztően ütős, drámai erejű szózuhataggal, úgy, hogy aki olvassa (valószínűleg csak én), azonnal keresni kezdje a Nobel-díj bizottság telefonszámát, de legalábbis az Írószövetségét.

Ehhez képest állandóan azon kapom magam, hogy egyetlen téma van, amiről huzamosabb ideig képes vagyok beszélni, és ez a kismanó. Olyan hihetetlen fajsúlyú történésekről tudnék beszámolni, mint hogy ma az ebédet púposan befalta, integetett a faleveleknek, vacsorára ellenben csak fél adagot evett és már megint alig aludt, viszont cserébe kacag és figyel, mikor játszom vele.

Ez lenne az anyaság? Amikor én eltűnök és csak ő van? Amikor a leghalványabb félmosolya is fontosabb, mint hogy adót kell fizetnem, különben a gatyámat is ráfizetem az Apehre? Amikor apával simán veszekszem, mert nem rá figyelek, hanem a büdös kölkére?

Erre azért nem voltam felkészülve. Szerencsés módon láttam már gyereket egészen közelről, de ez az állandó figyelem, sőt, ami ennél lényegesebb, az állandó önkéntes figyelem és az élet többi részének elbagatellizálódása - hát ilyen mértékben erre nem számítottam.

Nyilván ez változni fog, mint ahogy már most is változott. Visszaemlékszem, 1-2 hónapos korában síkideg voltam, minden rezdülésére ugrottam, és akkor aztán tényleg semmit nem csináltam, csak a babára figyeltem. Ehhez képest a mostani állapot jóval közelebb van a régi stílushoz. De olyan már sose lesz.

Érdekes figyelni, hogy apjának ez mennyire nem esik még le. Időről időre kitör rajta, hogy most legyünk egy kicsit ketten. És miközben ez részéről tökéletesen normális és elfogadható igény, az nem megy a fejébe, hogy már soha többet nem leszünk csak ketten. Az én fejemben, zsigereimben mindig is benne van az, hogy figyelem a kisbogarat, fülelek, oda-odanézek, és amint valamit produkál, minden mást felejtek.

Ez az anyaság?
Valószínűleg ez, meg még sokminden más, amit még ráérek felfedezni:)

Bakancslista

Delfinekkel úszni
Második gyereket szülni
Összes gyereket világ körüli útra vinni apával, ami tartson kb. egy évig (és persze tudjuk megfizetni:) )
Rengeteg könyvet elolvasni
Gyerekem esküvőjén táncolni
Eljutni Távol-Keletre és Dél-Amerikába
Reform-nevelőotthont nyitni hajléktalanok gyerekeinek
Zölden élni
Megfesteni a világ leggyönyörűbb üvegképét

Ez egy jó nap

Az élet mostanában zömében a babázásról szól, de ez talán érthető is. Kismanó most kezd belelépni a rendkívül látványos fejlődés szakaszába. Kúszik, énekel, rikkantgat, felfedez, rosszalkodik, kacag, nézeget, szépen eszik, jókat kakil, és nagyokat durmol.

Apja rendkívül irigy, hogy ezeket nem látja, nem hallja az első szókezdeményeket, az első kis ajakformálgatásokat. Sebaj, fog még látni belőlük eleget. Ő most inkább dolgozzon meg vizsgázzon, most ez a dolga.

Nekem meg az a dolgom, hogy játsszak ezzel a kis zongorista-lábujjú csodalénnyel, és minél többet megmutassak neki és megszerettessek vele a világból. Ez egyelőre vállalható feladat. Sajnos a csomagban a háztartás és a munka is benne van, na ezek már messze nem olyan népszerű dolgok. De ezt is meg kell tanulnom:)

Úgy döntöttem, küldök egy írást a Porontynak. Szerintem a terhességi cukor témáját még sose vették elő, hát írtam egy szösszenetet. A magam részéről közepesnek értékelem a stílusát, mondjuk legalább nyelvhelyes, de hát ez nálam eléggé minimálprogramnak tekinthető. Remélem, hasznos lesz, kíváncsi vagyok, mikor láthatom viszont (ha ugyan).

Szóval jó nap volt: Kismanó tanulmányútra jött a konyhába, ahol a nagy salátástállal kopácsolt a földön, meghempergett a rettenet mocskos előszobaszőnyegen, rángatta a drótokat, rágta a kiskönyveit és rikkantgatott séta közben a madaraknak. Voltunk Brendonban is, ahol teljesen lázba jött a legeslegislegnagyobb torony egymásra-egymásba rakható kis edénykétől (milyen logikus az angol neve: stacker), úgyhogy természetesen kénytelenek voltunk megvásárolni. Nagymama nagy tettestárs az ilyen spendírozásokhoz:) Ragaszkodott hozzá, hogy babája is legyen ennek a lánynak, így hazajött velünk egy kicsike puha rongybaba, gumiarccal, rémülten észleltem, hogy elvileg az arca a sötétben világít. Most tesztelem. Nem örülnék, ha a kismackó frászt kapna tőle éjjel:) Kaptunk világlegfinomabbja Bübchen Baby Bad fürdetőt is, ipari mennyiséget szereztünk be, és bezsebeltünk egy nagy apai dicséretet érte.

Szóval jó nap volt, mit ragozzam:)

Olyan ez...

... mint a rágógumi. Vagy a cigaretta. Vagy bármi, ami hasonlít egy szenvedélybetegségre. Az ember eldönti, hogy na, ezt aztán tökfölösleges csinálni, amúgy sincs ideje semmire, de egyszer csak úrrá lesz rajta az íráskényszer. Lássuk, mire jutunk.