Gyere be, rózsám, gyere be

... csak magam vagyok idebe. Azaz: táncházban voltunk. Eddig ez a legnagyobb kihívás a kisasszonynak, minden mást csípőből megold kb. másodikra (kivéve az ugrálást, egyelőre nem hagyja el a földet), de itt a tánclépések gyorsan változnak és gyorsan jönnek egymás után, szóval ezt az idő legnagyobb részében néztük-hallgattuk. De azért tekeredtünk, mint a kígyó, bújjbújjzöldágaztunk, sőt, még megyagőzösözni is beállt a gyerekek sorába, aztán kis spéttel rádöbbent, hogy ja, nem anya fogja, es akkor kimenekült a sorból:) De ezzel együtt azt közölte, hogy jöjjünk még. Úgyhogy vettünk is bérletet, bár már nem 10 alkalom lesz ebben a sorozatban, hanem kb. 6, de egyelőre elég is lesz.

Persze most nem a normál formáját futotta a lujzi, mert az éjszakázás sokat kivett belőle, dőlt, mint a zsák ideoda, még kicsit nyekeregnie is sikerült. Mondjuk ma megint meghajtottam egy kicsit, mert táncház után elmentünk az Ikeába nagymamával, és a lány kapott előzetes szülinapi ajándékot, mert imádja, és mert a nagymama már megint költekezik. Mikor hazaértünk, össze is rittyentettem, de azért még szükség lesz erős férfikézre, mert a lábait egyáltalán nem vagyok képes becsavarozni. Egyelőre forog, meg be lehet csukni, és ezek a fő szempontok. Ja, én meg kaptam egy nagyobb kosarat a kötéseimnek.

Reggel, mikor bementem a zuhanyba, kisasszony berobog a nyakába akasztott kicsi sárga elemlámpával:
- Megjött a doktorbácsi!
- Miért, ki beteg?
- A rádió!
- És meggyógyítod?
- Persze, hiszen doktorbácsi vagyok!

Tegnap este elkezdtük festeni a gyerekszoba falára a dekorációkat (márminthogy kartonra festünk, nem a falra), úgyhogy odaköltöztettem a lányt is a nagyasztalra, és ő vízfestékezett, amíg én Katát és Babócát gyártottam. Mikor végeztünk, mondom neki:
- Na, kis Picasso, mára ennyi.
- Kiaza Picasso?
- Picasso egy festő bácsi, nagyon híres volt.
- Hol lakik Picasso?
- Már nem él, babám, régen élt.
Fejét lassan ingatva, mély átéléssel:
- Nagyon-nagyon régen találkoztam Picassoval.