Nem, nem háztartási. Igazi.
Mivel két napja szakadt az eső, de tegnap estére elállt, úgy döntöttünk, itt az idő, hogy kitegyük a kisasszonyt egy új élménynek. Egész nyáron körbe-körbejár egy lármafás autó, bádoghangon hirdeti, hogy az Europa Cirkusz Zamárdiban tart előadást, hétvégén kettőt is. Nosza, nézzük meg, cirkuszban még úgysem voltunk soha.
A kvintesszenciális káeurópai vándorcirkuszt láttuk. A sátrat csak letették egy nagy füves térre, műanyagszékek jelentik a nézőteret, a piros, karfás székek a drágák, ezek vannak a porond mellett közvetlenül, a fehér ikeás kinyithatók pedig a távolabbi, olcsó helyeket testesítik meg. A bejárat mellett büfé: pattogatott kukorica, zacskós chips, hűtött üdítő. A másik oldalon bóvlis stand: a sátor jótékony félhomályát kihasználva világítós haszontalanságokra költetik a k. néző pénzét (persze jó hülye anya módjára hagytam, hogy Kuksin úrrá legyen a konzumálás, és egy olyan miskulanciával lettünk gazdagabbak, ami nemcsak világít, de közben forog és mérhetetlenül idegesítően zenél is. Két rugó. Apának nem fogjuk bevallani).
A nézőtérre a bohóc terelget be: 40-50 közti férfi, fáradt, de azért bohócos mosollyal. Aztán kezdődik az előadás.
Az első szám a műsorvezető kislány és - mint később kiderül - az állatidomár "tréfája": az idomár mintha egy betévedt részeg lenne, aki azért produkálni akarja magát, úgyhogy beöltöztetik idomárnak és behozzák neki az oroszlánt. Bokszol az oroszlánnal, majd legyőzi, két vállra teríti, még a száját is kinyitja a kezével, aztán kitereli.
Egyensúlyozás következik: fekete ruhás fiatal fiú egyre magasabb tornyot épít egy imbolygó hengerre, végül még tányérokat is pörget pálcák végén, másik karján karikákat forgat.
A következő szám a légtornász: csillogó fehérben mászik fel, nem kötélen, hanem két sötétkék függönyön, azokat tekeri, csavarja, suhogtatja ide-oda, akrobatázik fel és le, spárgázik a két kifeszített függöny között.
Egzotikus szám: hastáncosnő óriáskígyóval.
Aztán kézen egyensúlyozás "frissen Franciaországból hazatérve" egy fél Eiffel-tornyot mintázó állványon. Csillogó fehér ruhás fiatalember áll, lépeget, forog kézen, aztán kezén sétál le a toronyhoz támasztott lépcsőn.
Bohóctréfa, a nézőtéren ülő két gyerek bevonásával. Ugrókötelezés, de a végén az egyik "önkéntes" szemét bekötik, úgy kell ugrania - csakhogy a bohóc a másik önkéntessel két méterrel odébb tekeri a kötelet.
A "gyerekek kedvencei": az idomított uszkárok jönnek idomárjukkal. Táncolnak, kapukat ugrálnak át, bújnak át alattuk, be a csőbe-ki a csőből, kicsikocsit tolnak, karikán ugranak, botot ugranak át.
Szünet.
Szünet után tombolahúzás: két kislány nyer, a behozott telerakott asztalról választhatnak játékot.
Aztán jön a kötéltáncos: fehérnadrágos, fekete pólós fiú táncol a kötélen, ide-oda, zsonglőrködve, bekötött szemmel, lángoló karikával, egykerekű bicajjal.
Bohóctréfa: a bohóc addig-addig ügyeskedik a póznára szerelt vödörrel, amiből "a zsiráfkákat akarja megitatni", míg majdnem a néző fejére löttyinti a vödörből a vizet.
Idomított lovak jönnek: körbejárnak, bókolnak, akadályt ugranak.
Labdazsonglőrködés lábbal. Magyaros ruhába bújt lány fekszik hanyatt kis padján, labdákat, csillogó hengereket pörget, forgat, dobál a lábával. Végül egy rudat forgat, a rúd végén két zászló, a magyar és az uniós. Lábával letekeri a zászlókat, körbeforgatja a rudakat, hogy szálljanak a zászlók, majd visszatekeri a zászlókat.
Végül a slusszmutatvány: lovas zsonglőrködés. Körbeüget két nagy ló, két fiú, egy lány és egy kislány pattan a hátukra, a lányok tornáznak, a fiúk futtukból pattannak a lovak hátára és zsonglőrködnek buzogányokkal.
Finálé, taps.
Nem lenne ezzel semmi baj, de az egészet körüllengi valami szomorú olcsóság és elnyűttség. A dresszek csillognak, de az oroszlánketrec kopott, a bohóc ruhája gyűrött - akárcsak az arca -, a lovak dobogói foszlottak, filcbevonatuk lyukasan tátong. Minden eszközön látszik, hogy már sokszor ragasztották-javították. A lovaszsonglőr kislány - olyan 8 év körüli lehet - neccharisnyáján tenyérnyi lyuk. A szünetben beindítják az ósdi, rozsdás, nyikorgó körhintát, és lovagolni lehet a cirkuszi pónikon, két perc 500 forint. A lovakon csak takaró és egy gurtniból varrt fül, ebbe kellene kapaszkodni, és kell is, mert olyan gyorsan hajtják körbe őket, hogy minél többen felülhessenek, hogy a gyerekeket fogni kell, nehogy leessenek. Egyébként is, az 500 forint egységárnak tűnik, a körhinta és az olcsóbb szék egyaránt ennyibe kerül. És nagyon szeretnék, hogy minél többen költsék azt az ötszázast...
A manézsszolga átöltözik, és kiderül, hogy ő a kötéltáncos. A műsorközlőről kiderül, hogy ő a légtornász. Az állatidomár a hintáslegény (és úgy is néz ki... ).
Én értem, hogy a vándorcirkuszok élete nehéz, és küzdelmes, és rengeteg munkával egyáltalán nem biztos, hogy sikeres lesz... de valahogy ez nagyonnagyon fáradt, régi izzadsággal terhes produkció volt. Nem akarom leszólni őket, tudom jól, hogy még az úgymond egyszerű produkciók mögött is rengeteg munka és küszködés van. De néztem a szemeket, az arcokat: meghazudtolva a cirkuszromantika által keltett csillogó képet, itt a szemek fáradtak, egykedvűek, közönyösek. A meghajlások bocsánatkérőek: elnézést, ma ennyi tellett, ugye megbocsátják. Az állatok nem engedelmeskednek, nincs kedvük dolgozni, nem csinálják vagy nem azt csinálják, amit kellene, és ez egészen nyilvánvaló még a közönségnek is. Szóval: fáradtság, fásultság.
Ám amikor a kötéltáncos fiú felpattant a kötélre, csillogni kezdett a szeme, járt keze-lába a zene ütemére, és felragyogott az arca.
Ezért volt érdemes megnézni az egészet.
