Éjjellátó szív

Tulajdonképpen micsoda egy ostoba nyomtató ló az ember. Képes éjszakákon át robotolni mindenféle logikusnak és jónak hangzó megfontolásokra hivatkozva. Hogy így napközben jut idő a gyerekre, a háztartásra, a (házas)társra, a (társas)házra, hogy állandóan cseng a telefon, nem lehet koncentrálni, hogy állandóan csinálni kell valamit, nincs egy perc pihenés, hogy valamikor a barátokkal is találkozni kell, hogy már megint el kellett menni vásárolni, azért borult fel a napirend, hogy kell a meló, mert kell a pénz, és hát mikor van ideje az embernek, ha nem éjjel, ésatöbbiésatöbbiésatöbbi. És persze igaz is: kismanó állandó figyelmet igényel, a nyavalyás vacsora sose főzi meg magát, bár az üveges babakajáért mindennap hálát adunk, mosni is kell, porszívózni is kell, a nagymamáknak muszáj tudósítani, és mivel a barátok este érnek rá, hát csak éjjel jut a munkára idő.

Mindeközben az ember be se vallja, hogy mennyire áhítja már azt a kis pár órásra nyúló éjjeli elfoglaltságot. Pár órás, mert azért az egésznapos matatásba igencsak bele lehet fáradni. De nagyon kell a munka örvén eltöltött fél-egy-másfél óra, amikor csend van, nyugalom, a kicsi meg a nagy jóízű szuszogása békét teremt az otthonban - igen, otthon, pont ettől a szuszogástól válik azzá -, mindenhol csend és nyugalom, alkalomadtán cérnahangon cincog a zene a hangszóróból, csak csöndesen, nehogy valamelyik szuszogó felriadjon. És akkor nyílik a világ, szépen az ember a saját tempójában meg tudja ismerni a nap híreit, elnézegethet érdekes képeket, olvashat érdekes gondolatokat, azokhoz lassan-lassan - hiába, a gyes azért lassítja az agysejteket - hozzá tudja ölteni a saját gondolatait, amik csodák csodájára tényleg léteznek, pedig napközben valami egész más helyen lébecoltak, és igen, az embernek akár blogolásra is marad ereje-ideje. De dolgozni csak azután képes, hogy ezt a pár órát (tényleg pár, mert kb. kettő) eltöltötte azzal, hogy visszaköltözött a saját agyába és szívébe. A meló csak akkor megy, ha az ember belső világa helyrebiccen, lenyugszik és megtalálja a saját kerékvágását.

Már ha az ember én vagyok, ugye.

Send Me On My Way

Csak ülök és izzadok

és azon gondolkodom, mi a csudáért nem maradtunk lent a Balcsin. De hát apának is vannak igényei, meg az élet is megy tovább, kell itthon is lenni nyáron.

A lány egyre lelkesebben gyakorolja a négykézlábazást, az ácsorgást, és kísérletet tesz időnként az ülésre is, de sógornő szerint sürgősen neurológushoz kell vinni. Lehet, hogy semmi, de lehet, hogy valami, ha viszont valami, akkor minél előbb kezelni kell azt, hogy miért nem ül még egy éves korára. Az ellentábor elég népes, én viszont azt hiszem, ha most ezt ellazsálom és valami gáz lesz belőle, sose bocsátom meg magamnak. Inkább nézze meg az a neurológus és hülyézzen le, hogy minek hoztam ide a babát, mikor kutyabaja sincsen:)

Belefulladtam a héten a házimunkába, igazán rendes kis feleség voltam. Sajnos cserébe nem kaptam igazán rendes kis férjet, ugyanúgy veszekszik, mintha semmi nem történt volna. Vannak emberek, akik csak akkor boldogok, ha boldogtalanok lehetnek... Ez van.

Nagymama pedig rá lesz beszélve, hogy a másik unokájával is foglalkozzon egy jó adagot, mert ott is érik - a fenét érik, már régóta megvan - a sértődöttség. Meg az elhanyagoltság-érzés. Még csak azt sem mondom, hogy nincs igazuk, viszont azt meg ők nem látják, hogy nem véletlenül van ez így. Hát ezt is nehéz lesz megszögelni.

----------------------------------------

Az a legnagyobb baj, hogy tulajdonképpen nem történik semmi. Már megint. Persze a lány és az ő fejlődése izgalmas és csodálatos, és rendkívül szórakoztató, de hát az az ő fejlődése és az ő élete, amit én csak végignézni, jó esetben segíteni tudok. Az én életemben viszont már megint nagyon úgy fest, hogy semmi nem történik. Megint itt a zselé, csak matatok benne, kavirnyálom, zavarosodik, de nem ereszt, és nem látom, hogy ki segítene kihúzni belőle. Helyesebben azt látom, azt nem látom, hogy akinek az lenne a dolga, hogy segítsen nekem, az tojik bele és inkább a saját sérelmeit dédelgeti napszámban. Az meg kicsit nehéz, hogy magamon is lökjek és rajta is. Meglehet, hogy önző leszek és magamon lökök csak, hiszen végülis mindenki a saját életéért felelős. Azt még nem tudom, hogy ezt hogy lehet hozzáilleszteni a másik életéhez. De ez másnak is egész életet igénylő feladat tud lenni, úgyhogy ezekután mit rinyálok?:)