3

Akkor - három évvel ezelőtt - csak elképzeltem valamit, hogy milyen lesz majd. Hogy majd babusgatom, dédelgetem, ő egy angyali babus lesz, aki szopik, büfizik, édesen gagyarászik, aztán elalszik, és milyen szuper lesz minden.
Persze a nagy ábrándozás közben azért aggódtam: gest. diab., magas vérnyomás, közepesen flegma orvos, túlaggódós nagymama, riogatós sógornő, morcos pár, sok munka - ezek mind együtt, meg persze a saját, gondosan még saját magam elől is eltitkolt aggodalmaim terhességet csináltak a várandósságból. Pedig szavam nem lehet, mert nem kínzott meg: semmi reggeli hányás, émelygés, derékfájás, kívánósság, semmi nem volt az égvilágon. Épp csak valahogy valószínűtlennek tűnt, hogy ez az állapot véget fog érni.

Aztán drámai hirtelenséggel véget ért, mikor Zs. doktor szerdán közölte: holnap műtünk. Pánik, konzultáció, aztán beletörődtem, hogy biztos oka van, amiért holnap és nem hagyja még a 40. hétig menni (ma azt mondom, kár volt, simán kibírtuk volna még egy hétig, de ez a nagymama és a kettes villamos esete). És csütörtökön reggel jött az infúzió és a bizonytalan várakozás, tudtam, hogy nem én leszek az első, de nem tudtam, mikor kerülök sorra. Aztán fél 12-kor rajtaütésszerűen jött a műtősfiú, hogy rajta.

Apa még az előkészítésre bejött volna, de úgy siettek, hogy mire apa megkapta volna a zöld ruháját, addigra engem már toltak ki a szülőszobáról át a műtőbe, csak útközben tudtunk integetni egymásnak. A szülőszobán éppcsak annyira tették fel a CTG-t, hogy megnézzék: van szívhang, már hadarni kellett egy fiú- és egy lánynevet, és már fel is feküdtem az ágyra. Aztán a műtőben a hátbaszúrás, spinális érzéstelenítéshez, ami nem hatott. Ennek senki nem örült. Vártunk, vártunk, aztán azt mondták, inkább altatunk.

Aztán gurulok a hordágyon, fáj a hasam, ott van apa, nagymama, Zs. doktor, és az első kérdésem, amiről már én is tudok, az volt, hogy felsírt-e. Mondták, minden rendben. Megkönnyebbültem, de még csak mechanikusan, túlságosan törődött voltam. Délután 5-kor hozták be a kórterembe, mondták, hogy Noémi keresi az anyukáját. És ott volt a pici, vékony, kerekfejű kicsi baba, akit a karomba tettek, és csak ott szuszókált rajtam a piros királylányruhában. Én meg mozdulni se tudtam hozzá. Csak néztem, ahogy szuszog. Emlékszem apja rémült arckifejezésére, mintha azt mondaná: úristen, és most mit csináljunk vele?

Aztán csak-csak hazajöttünk, csak-csak kezdtünk vele valamit, elkezdtünk összeszokni, és kiderült, hogy a miénk a világ legjobb gyereke. Nem hisztis, nem nyűgös, nem ad okot semmiféle szokásos aggodalomra - de azt csak találgatjuk, hogy mi lakhat abban a bodros buksijában, mert egészen biztosan jóval több, mint ami kifelé látszik.

És most itt van, apa tündére, anya szemefénye, nagymama csillagavirága és kenyerespajtása, Ootyika barátnője és eseti vigasztalója, Gyuri bácsi pótunokája, Tanti közelében az első gyerek úgy közelről, aki megmutatta neki, hogy az embergyerek is lehet élvezetes ... még ki mindenkit fog tanítani és mire?:)

Itt van, ugrabugrál, csacsog, versel, dúdol, rajzol, pakol, dobál, szór, pancsol, kacag, toporzékol, és úgy általában jelzi, hogy itt van, és számolni kell vele.

Akkor számolunk.

1... 2... 3!

Három éves a lányom.