Anyaság

Minden este úgy futok neki, hogy na most már a habos lila lelkemet fogom ideömleszteni valami elképesztően ütős, drámai erejű szózuhataggal, úgy, hogy aki olvassa (valószínűleg csak én), azonnal keresni kezdje a Nobel-díj bizottság telefonszámát, de legalábbis az Írószövetségét.

Ehhez képest állandóan azon kapom magam, hogy egyetlen téma van, amiről huzamosabb ideig képes vagyok beszélni, és ez a kismanó. Olyan hihetetlen fajsúlyú történésekről tudnék beszámolni, mint hogy ma az ebédet púposan befalta, integetett a faleveleknek, vacsorára ellenben csak fél adagot evett és már megint alig aludt, viszont cserébe kacag és figyel, mikor játszom vele.

Ez lenne az anyaság? Amikor én eltűnök és csak ő van? Amikor a leghalványabb félmosolya is fontosabb, mint hogy adót kell fizetnem, különben a gatyámat is ráfizetem az Apehre? Amikor apával simán veszekszem, mert nem rá figyelek, hanem a büdös kölkére?

Erre azért nem voltam felkészülve. Szerencsés módon láttam már gyereket egészen közelről, de ez az állandó figyelem, sőt, ami ennél lényegesebb, az állandó önkéntes figyelem és az élet többi részének elbagatellizálódása - hát ilyen mértékben erre nem számítottam.

Nyilván ez változni fog, mint ahogy már most is változott. Visszaemlékszem, 1-2 hónapos korában síkideg voltam, minden rezdülésére ugrottam, és akkor aztán tényleg semmit nem csináltam, csak a babára figyeltem. Ehhez képest a mostani állapot jóval közelebb van a régi stílushoz. De olyan már sose lesz.

Érdekes figyelni, hogy apjának ez mennyire nem esik még le. Időről időre kitör rajta, hogy most legyünk egy kicsit ketten. És miközben ez részéről tökéletesen normális és elfogadható igény, az nem megy a fejébe, hogy már soha többet nem leszünk csak ketten. Az én fejemben, zsigereimben mindig is benne van az, hogy figyelem a kisbogarat, fülelek, oda-odanézek, és amint valamit produkál, minden mást felejtek.

Ez az anyaság?
Valószínűleg ez, meg még sokminden más, amit még ráérek felfedezni:)